Gábor egész úton hazafelé a történteken gondolkodott. Az a férfi... Boros Péter... honnan tudhatott ennyit Kláráról? És miért állította, hogy ő a gyerekek apja? Gábor egyszerre volt dühös, szomorú és összezavarodott. Hazaérve óvatosan letette az ikreket a kiságyukba, és magába roskadva ült le a kanapéra.
„Ez nem lehet igaz...” motyogta magának. „Klára soha nem hazudott volna nekem. Vagy mégis?”
Az éjszaka nyomasztóan telt. Gábor a plafont bámulta, miközben Klára emlékei leperegtek előtte. Emlékezett a közös estékre, amikor Klára arról beszélt, hogy mennyire várja, hogy édesanya lehessen. De vajon ezek az emlékek is csak hazugságon alapultak?
Másnap reggel Gábor a gyerekek etetése és pelenkázása közben próbálta összeszedni magát. Az időközben felhalmozott kételyek és aggodalmak továbbra is ott kavarogtak a fejében. Egy dolgot azonban biztosan tudott: választ kellett találnia.
Két nap telt el, amikor Gábor végül úgy döntött, felhívja Pétert. „Találkoznunk kell” – mondta színtelen hangon.
„Nagyszerű, Gábor! Hol és mikor találkozzunk?” – kérdezte Péter.
„Jöjjön el hozzám. De figyelmeztetem, ha bármi olyat mond, ami árt a gyermekeimnek, azonnal kidobom” – válaszolta Gábor hidegen.
Másnap délután Péter megjelent Gábor házánál, kezében néhány nagy dobozzal.
„Ezek új ruhák, játékok és néhány pelenka a gyerekeknek” – mondta, miközben a nappaliba lépett.
„Hagyjuk a színjátékot, Péter. Mondja el az igazat! Miért gondolja, hogy ezek a gyerekek az öné?”
Péter leült a kanapéra, majd lassan elővett egy fényképet. „Ez itt Klára, én, és egy kisfiú, akit születése után elveszítettünk...”
Gábor döbbenten nézte a fényképet. „Ez... Klára gyerekkori képe? De sosem említette, hogy van családja.”
„Ez azért van, mert összevesztünk” – mondta Péter, könnyeivel küszködve. „Amikor Klára felnőtt, elveszítette az anyját, és én próbáltam helyt állni, de túl szigorú voltam. Ő pedig lázadt. A drogokhoz nyúlt, és teljesen elszakadtunk egymástól. Egy idő után azt mondta, hogy ne keressek rá, és én hagytam, hogy elmenjen.”
Gábor mélyen a férfi szemébe nézett. „De mi köze van ennek a gyerekekhez? Miért állítja, hogy az öné?”
Péter folytatta: „Amikor Klára teherbe esett, nem volt biztos abban, ki az apa. Egyszerre több kapcsolatban volt. Azért választotta magát, mert hitt abban, hogy ön lesz az, aki jobb életet adhat nekik.”
Gábor szíve összeszorult. „Tehát soha nem tudjuk biztosan, ki a gyerekek apja?”
Péter bólintott. „Igen. És tudom, hogy ez nehéz, de ön már most az ő édesapjuk. Nem csak vér szerint lehet valaki szülő, hanem szeretetből is.”
Gábor magába roskadva ült. Emlékezett arra, amikor először tartotta kezében a hármas ikreket. Az érzés, hogy ezek a kis életek tőle függnek, semmihez sem fogható volt.
Felnézett Péterre. „Nem érdekel, hogy ki az igazi apjuk. Én vagyok az, aki felneveli őket, és én vagyok az apjuk. Nem kell a pénze, Péter. Ezek a gyerekek az enyémek, és senkinek sem adom őket!”
Péter lehajtotta a fejét. „Tudom, hogy igaza van, Gábor. És hálás vagyok, hogy ilyen szerető apjuk lehet.”
A találkozó után Péter gyakrabban kezdett látogatni. Nemcsak a gyerekekkel foglalkozott, hanem Gábort is segítette a mindennapokban. Idővel olyan kapcsolat alakult ki köztük, mint egy apa és fia között.
Péter nemcsak a gyerekek életének, hanem Gábor életének is része lett, és együtt, családként neveltek fel három boldog gyermeket.
Tanulság: