Ezt még sosem mondtam el senkinek, de most úgy érzem, itt az ideje, hogy kitálaljak.

Amikor a férjem, Gergő, egy összegyűrt 20.000 forintos bankjegyet dobott a konyhapultra, és magabiztosan azt mondta, hogy „Csinálj belőle egy pazar karácsonyi vacsorát a családomnak – ne hozz szégyent rám!”, két választásom volt: összeomlok a sértése alatt, vagy olyan leckét adok neki, amit sosem fog elfelejteni. Tippelj, melyiket választottam?

Minden évben Gergő ragaszkodik hozzá, hogy nálunk tartsuk a karácsonyi vacsorát az ő családjával. Ez rendben is lenne, ha nem úgy kezelné, mintha ez kizárólag az én feladatom lenne, nem pedig közös munka.

De idén túltett magán. Az a lekezelő mozdulat, ahogy odadobta a pénzt, és az a gúnyos megjegyzés, hogy „ne hozz szégyent rá” – mindent elmondott arról, mit gondol rólam. Úgy döntöttem, hogy nem csak elkészítem a vacsorát, hanem megtanítom neki, hogy velem nem bánhat így.

Múlt héten kezdődött minden, amikor a konyhában álltunk, és megpróbáltam megbeszélni vele a karácsonyi vacsora részleteit. Pontosabban, én próbáltam beszélgetni, míg ő a telefonját görgette fél füllel figyelve.

– Hamarosan ki kell találnunk a menüt – mondtam. – A családod mindig teljes lakomát vár, és időben be kell szereznünk mindent.

Gergő felnézett, majd elővette a pénztárcáját, kihúzott belőle egy gyűrött 20.000 forintos bankjegyet, és ledobta a pultra.

– Tessék – mondta, és elvigyorodott. – Ebből hozz össze egy rendes karácsonyi vacsorát. Ne hozz szégyent rám a családom előtt.

Bámultam a pénzt, aztán ránéztem, próbálva felfogni, amit épp mondott.

– Gergő, ez még egy pulykára sem lenne elég, nemhogy vacsorára nyolc embernek – válaszoltam.

Ő megvonta a vállát, és kényelmesen nekidőlt a hűtőszekrénynek.

– Az anyám mindig megoldotta. Légy találékony, Nóra. Ha nem megy, csak szólj. De akkor szólnom kell a családnak, hogy ne várjanak sokat. Nem szeretném, ha úgy gondolnák, hogy… alkalmatlan vagy.

Ah, igen, az anyja, Erzsébet. A mindenben tökéletes anya, aki állítólag csodálatos lakomákat varázsolt a semmiből. Ha minden alkalommal kaptam volna egy ezrest, amikor Gergő összehasonlított vele, már milliomos lennék.

Összeszorítottam az öklömet a pult alatt. A régi énem talán elnyelte volna a frusztrációját, de az az énem már rég eltűnt.

Ehelyett erőltetett mosollyal válaszoltam:

– Ne aggódj, Gergő. Megoldom.

A következő néhány napban a mintafeleséget játszottam, hagytam, hogy azt higgye, próbálom a 20.000 forintot a végsőkig nyújtani. Amikor a konyhába jött, megemlítettem, hogy kuponokat nézegetek, vagy akciókat keresek – csak hogy eltereljem a figyelmét arról, mit is tervezek valójában.

Nem sejtette, hogy valami sokkal nagyobbra készülök.

Az évek során félretett vésztartalékomból úgy döntöttem, hogy egy olyan karácsonyi vacsorát szervezek, amit a családja sosem fog elfelejteni. De nem azért, hogy lenyűgözzem őket. Hanem hogy megmutassam Gergőnek: engem nem lehet egy gyűrött bankjeggyel és egy gúnyos megjegyzéssel elintézni.

A hét végére minden készen állt. A menü összeállt, a dekorációk úton voltak, és a titokban felbérelt cateringcsapat is készen állt arra, hogy otthonunkat egy ünnepi mesterművé alakítsa. Gergőnek fogalma sem volt róla, mi készül, és alig vártam, hogy lássam az arcát, amikor rájön, milyen „találékony” is tudok lenni.