Ádám hajnalban indult el, mint mindig, a régi horgászbotjával és a felszereléses dobozával. Nem sok halat fogott soha, de élvezte, hogy csak ő van, a víz, meg a csend. Úgy gondoltam, vacsorára már itthon lesz, mint általában.

Ez a nap azonban minden volt, csak nem szokványos.

Az ajtó hirtelen kivágódásának zaja szinte kiöntötte a teámat. Ádám lihegve rontott be, csizmája hangosan dübörgött a padlón. Az arca ragyogott az örömtől, szeme úgy csillogott, mintha kincset talált volna.

„Kata! Drágám! Készülj, a szomszéd városba megyünk!” – kiáltotta, miközben valamit a háta mögött tartott.

„Mire készüljek?” – kérdeztem, letéve a teásbögrét. – „Mi történik?”

„Nézd!” – mondta, előhúzva egy poros, régi üveget. Az üveg homályos volt, de láttam benne egy megsárgult papírt.

Ránéztem, majd az üvegre. – „Mi ez?”

„Egy levél!” – felelte izgatottan. – „A tóban találtam! Nem fogod elhinni, mit ír benne.”

Ádámmal tizenkét éve vagyunk házasok, és az élet vele mindig tele van meglepetésekkel. Ő az a fajta ember, aki egy egyszerű sétából is kalandot csinál. Én ennek pont az ellentéte vagyok. Óvatos, megfontolt, mindig előre gondolkodom.

Valahogy mégis kiegészítjük egymást.

Ami közös bennünk, az a történetek iránti szeretet. Legyen az egy krimi, egy családi anekdota vagy akár egy pletyka, mindketten imádjuk a jó sztorikat. Talán ezért sem állítottam meg rögtön, amikor azt mondta, hogy egy palackposta miatt a szomszéd városba kell mennünk.

„Rendben” – mondtam, karba tett kézzel. – „Mi olyan fontos, hogy húsz kilométert kelljen utaznunk?”

Ádám még szélesebben mosolygott. – „El kell olvasnod, hogy elhidd.”

Leült a kedvenc foteljába, az üveget úgy szorongatva, mintha a világ legértékesebb tárgya lenne. – „Szóval ott voltam” – kezdte –, „a tó északi oldalánál, tudod, a nád közelében.”

Bólintottam.

„Épp a horgászbotot húztam be, amikor megláttam valamit a vízen úszni. Először azt hittem, hogy szemét, de amikor közelebb értem, megláttam a papírt benne. Majdnem beleborultam a csónakba, mire kihalásztam! Csak figyelj.” Kihúzta az üveg dugóját, és óvatosan kibontotta a törékeny papírt.

A levél fakó volt, a szélei kissé mállottak, de a szöveg olvasható maradt. Ádám megköszörülte a torkát, és elkezdte felolvasni:

„A barátaim Jokernek hívtak. Ez volt a kódnevem a bandában. Valószínűleg holnap meghalok. Nincsenek rokonaim, és minden barátom elárult. Nemrég kiraboltunk egy ékszerboltot, és minden ékszer most a pincémben van elrejt

ve. Azt akarom, hogy az, aki megtalálja ezt az üzenetet, megkapja az egészet. Gratulálok, szerencsés ember!”

Ádám felnézett rám, az arca tele volt izgalommal. – „El tudod hinni?”

Pislogtam. – „Mi? Egy banda? Ékszerek? Ezt most komolyan gondolod?”

„Ez van ideírva!” – felelte, miközben felém nyújtotta a levelet.