Egy férfi küzd a hármas ikrek nevelésével felesége halála után, azt hívén, hogy azok az ő gyermekei. Egy nap azonban a temetőben találkozik egy idegennel, és kiderül, hogy a gyerekek, akiket eddig a sajátjaként nevelt, nem is az övéi. A Manhattan-i temető díszes kapujánál száradt, elrothadt levelek ropogtak Dávid Gábor csizmája alatt, miközben a babakocsit tolta. Száraz virágok és félig elégett gyertyák hevertek a gyepen. A keleti vörös cédrusok sora között fújt a szél, megtörve a síri csendet, ahogy Gábor néhai felesége, Klára sírjához közeledett. Ez volt az első évfordulója a halálának.
„Megyünk meglátogatni anyát...” mondta Dávid kisfiának, Ákosnak, aki a hármas ikrek egyikeként a bal csípőjén ült. A másik kettő, Bálint és Marcell, a babakocsiban feküdt, az eget bámulva és sárkányokat figyelve gagyogtak.
Amikor odaért, Gábor szíve hevesebben vert, mert egy idegen, ötvenes évei végén járó férfi sziluettjét látta Klára sírjánál. A férfi megigazította az ír sapkáját, miközben lehajolt, hogy letisztítsa a sírkövet, amelyre ez volt írva: „Egy csillag volt szemünkben és szívünkben, most már az égen ragyog. — Klára emlékére.”
Gábor próbált emlékezni, de nem ismerte fel a magas, erős férfit. „Ki lehet ő, és mit csinál itt a feleségem sírjánál?” gondolta, miközben közelebb lépett.
„Ámen!” mondta a férfi, miközben keresztet vetett, és egy halvány mosollyal fordult Gábor felé. Kezét nyújtotta kézfogásra, de visszahúzta, amikor meglátta a gyerekeket.
„Ön bizonyára Dávid Gábor... Örülök, hogy találkozhatunk, uram” – mondta a férfi. „Tudtam, hogy ma eljön ide, és vártam önre. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Boros Péter vagyok... Klára régi barátja.”
Gábor meglepődött, mivel Klára soha nem említette, hogy volna egy ilyen nevű régi barátja, főleg nem valaki Chicagóból.
„Örvendek, Péter! Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna. Ön biztosan téved, én még sosem jártam Chicagóban.”
„Valóban nem találkoztunk korábban. Csak most érkeztem Manhattanbe. De szeretném látni a gyerekeit, ha nem bánja.”
Gábor habozott, majd figyelmen kívül hagyta a férfi kérését. Péter azonban nem tudott ellenállni, hogy közelebbről is megnézze a kocsiban fekvő két kisfiút.
„Micsoda angyalkák! Nézze, ugyanolyan orruk és szemük van, mint nekem... És azok a hosszú szempillák!” – áradozott Péter, majd kimondta azokat a szavakat, amelyekre Gábor egyáltalán nem volt felkészülve.
[ ]
„Uram, tudom, hogy ez hihetetlennek hangzik, de én vagyok a fiúk igazi apja, és azért jöttem, hogy magammal vigyem őket.”
„Mi?! Tessék?! Ez valami rossz vicc?” – kérdezte Gábor dühösen.
Péter azonban folytatta. „Gábor, hibát követtem el a múltban, amely még mindig kísért. Szeretném jóvátenni, mielőtt túl késő lenne. Tudom, hogy nehéz elhinni, de a gyerekek az én véremből valók. Kérem, hadd vigyem el őket. Hajlandó vagyok kifizetni magának 30 millió forintot, vagy amennyit kér, csak hogy megegyezzünk.”
Gábor döbbenten állt, nem tudta, mit mondjon. Kétségek közt hagyta el a temetőt, miközben a szívében kavargó érzelmekkel próbált megküzdeni.