A kezdetek

Én Anna vagyok, 34 éves, és hét éve vagyok házas a férjemmel, Péterrel. Két csodálatos gyermekünk van: Ádám, 8 éves, és Nóra, 6 éves. Az anyósom, Márta, a hatvanas évei végén jár. A kapcsolatunk mindig udvarias és felszínes volt – néhány vacsorameghívás, kényszeredett mosolyok, apró beszélgetések.

De Márta mindig is… intenzív volt. Van egy bizonyos energiája, tudjátok? Mintha folyamatosan bizonyítani akarná, hogy ő a tökéletes nagymama, de közben irányító természetét sem tudja visszafogni.

„Ő csak régimódi” – szokta Péter mondani vállvonogatva, amikor szóvá tettem. „Jót akar.”

Én próbáltam elhinni ezt. Évekig félresöpörtem a kisebb dolgokat. Például amikor Ádámot „az én kisfiamnak” hívta, vagy amikor Nórát leszidta, mert kézzel evett, mondván: „Az én házamban nem, fiatal hölgy!”

A meghívás

Egy hónappal ezelőtt Márta felhívott, és a hangja vidám volt, amikor megkérdezte: „Anna, mit szólnál, ha az ünnepi szünet alatt egy egész hétre magamhoz venném Ádámot és Nórát?”

„Egy hétre?” – ismételtem döbbenten.

„Igen! Szeretném, ha csak velem lennének – elkényeztetném őket. Te és Péter pedig kipihenhetnétek magatokat. Ugye, jót tenne egy kis szünet?”

Péterre pillantottam, aki mosolyogva felemelte a hüvelykujját. „Jó móka lesz nekik” – mondta.

„Rendben” – egyeztem bele habozva.

Márta szinte sikított örömében. „Ó, ne aggódj semmiért, kedves. Jó kezekben lesznek.”

A hét kezdete

Mielőtt elvittem volna őket, Márta kezébe adtam egy borítékot, amelyben 300 ezer forint volt a gyerekek heti költségeire.

„Márta” – mondtam, miközben átnyújtottam neki az összeget –, „ez csak arra az esetre, hogy ne kelljen a saját megtakarításodhoz nyúlnod az élelmiszerre vagy bármire, amire szükségük lehet a héten.”

Először meglepődött, majd mosolyogva megköszönte. „Ó, Anna, ez igazán nagylelkű tőled! Ne aggódj, jó helyre kerül. Ezek a gyerekek életük legjobb hetét fogják tölteni.”

A hét azonban lassabban telt, mint vártam. Úgy gondoltam, élvezni fogom a csendet, de azon kaptam magam, hogy túl gyakran nyúlok a telefonom után, hogy felhívjam Ádámot és Nórát.

Az érkezés

Amikor végre eljött a nap, hogy elmenjek értük, szinte vibráltam az izgalomtól. Alig vártam, hogy újra lássam a kis arcukat, és halljam a heti élményeiket. De amikor megérkeztem Márta házához, valami nem volt rendben.

A ház kívülről ugyanúgy nézett ki, mint mindig, de valami furcsa érzésem támadt. Talán csak én voltam bolond, vagy talán az a mosoly, amivel Márta az ajtót nyitotta.

„Anna! Itt vagy!” – üdvözölt, de a mosolya nem ért a szeméig.

„Szia, Márta! Hogy voltak?” – kérdeztem, miközben beléptem.

„Ó, csodálatosan” – felelte remegő hangon. De valami a viselkedésében nyugtalanított. Túl vidám, túl összeszedett volt, mintha egy betanult szöveget mondana.

Körbenéztem a házban, várva, hogy halljam a játékok csörgését vagy a gyerekek kiabálását. De a ház csendes volt. Halálos csend honolt.

„Hol vannak a gyerekek?” – kérdeztem újra, és a szemem az üres nappaliban járt. Normál esetben már rég odafutottak volna hozzám öleléssel és izgatott történetekkel.

Márta mosolya nem mozdult, de valami zavaró volt abban, ahogy összekulcsolta a kezét. „Ó, bent vannak” – mondta könnyedén, a ház felé intve. „Nagyon elfoglaltak ma – sok munka van.”

„Munka?” – ráncoltam a homlokom. „Miféle munka?”

Márta idegesen nevetett, és legyintett, mintha ostobaságot kérdeztem volna. „Ó, csak apróságok. Segítenek a nagymamájuknak. Tudod, milyen szívesen segítenek a gyerekek!”

Nem vártam további kifogásokat. Követtem a halk hangokat a teraszajtó felé. Amint kiléptem a hűvös levegőre, egy hullámnyi szorongás söpört végig rajtam.

A felfedezés

„Ádám? Nóra?” – kiáltottam.

Aztán megláttam őket. A szívem összeszorult.