A nevem Kamilla, és ez az én történetem.

„Tamás, nézd ezt!” – emlékszem, hogy így szóltam a férjemhez, miközben egy fényes magazin hirdetésére mutattam. Ez tíz évvel ezelőtt történt, nem sokkal azután, hogy összeházasodtunk.

Tamás alig nézett fel a telefonjából. „Aranyos. Ha ennyire akarod, spórolj rá, és vedd meg magadnak” – mondta.

Már akkor észre kellett volna vennem a hangjában rejlő közönyt. De fiatal voltam és szerelmes, és úgy tűnt, ez igazságos megoldás.

Az évek teltek, és Tamás Audi A4-ese ott állt a kocsifelhajtónkon, csillogva, de érinthetetlenül.

„Elvihetem a boltba az autót?” – kérdeztem néha.

Tamás felnevetett, leereszkedő pillantást vetve rám. „És kockáztatni, hogy összetöröd? Szó sem lehet róla. Nem vagy valami jó sofőr, Kamilla.”

Befogtam a számat, emlékezve a folyamatos emlékeztetéseire: „Én vagyok a kenyérkereső, Kamilla. Ez az autó a státuszomhoz szükséges a munkahelyen.”

Ezért elkezdtem spórolni. Nem voltak többé kávézások, új ruhák vagy nyaralások. Amikor a szalonban, ahol fodrászként dolgozom, a kollégáim vacsorázni hívtak, mindig ezt mondtam:

„Sajnálom, lányok. Valami különleges dologra gyűjtök.”

Öt hosszú év telt el. Végül sikerült összegyűjtenem a szükséges összeget. Izgatottan ellenőriztem utoljára a bankszámlámat.

„Tamás!” – kiáltottam boldogan. „Sikerült! Megvan a Mini ára!”

Egy ölelésre számítottam, esetleg egy „gratulálok”-ra. Ehelyett Tamás arca elborult. A boldogságom pillanatok alatt foszlott semmivé, amikor meglátta a bankszámlakivonatot.

Nevetett, de a hangjában nem volt semmi humor. „Ezt nem gondolhatod komolyan. Beszélnünk kell” – mondta hidegen.

Amikor leültünk a nappaliban, a gyomrom összeszorult. Tamás előrehajolt, és azzal a „józan” hanggal kezdett beszélni, amit mindig akkor használt, ha azt hitte, ő az észszerű fél.

„Nézd, Kamilla, gondolkodtam. A pénzed, plusz az Audi eladási ára együttesen elég lenne egy új, komolyabb autóra. Egy olyanra, ami igazán lenyűgözi az ügyfeleimet.”

Pislogtam, próbáltam feldolgozni, amit hallottam. „De... ez az én pénzem. Az én autómra.”

„Ez a mi pénzünk, Kamilla. Házastársak vagyunk, emlékszel? Reálisan nézve nincs szükséged saját autóra. Bárhová elviszlek, ahová menni akarsz” – mondta.

„Tamás, éveken át spóroltam erre. Ez az álmom” – mondtam, és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.

Tamás vállat vont. „Álom? Ez csak egy autó, Kamilla. Ne dramatizáld túl.”

A veszekedés hetekig tartott. Tamás szavai egyre élesebbek lettek, én pedig egyre távolabb éreztem magam tőle.

Egy este, amikor a gyerekek házi feladatában segítettem, Tamás beviharzott a szobába, és egy papírt vágott az asztalhoz.