Erzsébet és a bolhapiaci meglepetés

Erzsébet, aki már évtizedek óta egyedül élt kis otthonában, szinte hetente látogatott el a bolhapiacra, hogy különleges tárgyakkal tegye otthonosabbá környezetét. Az antik showpiece-ek és bútorok rajongója volt, és mindig szívesen vásárolt kisebb dísztárgyakat, amelyek emlékeket idéztek.

Egy nap, miközben egy egyszerű polcot keresett néhai férje, Pál fényképe alá, valami különlegeset látott meg egy antik bolt kirakatában.

– Remélem, találok egy szép polcot Pál fotója alá. A régi eltört... – motyogta magának, miközben belépett egy bútorboltba.

Pál, Erzsébet néhai férje, alig egy évvel az esküvőjük után hunyt el 1963-ban. Erzsébet azóta sem tudott továbblépni, és életét teljes egészében a férfi emlékeinek szentelte.

Egy váratlan felfedezés

– Jó napot, hogyan segíthetek, Erzsébet néni? – kérdezte a bútorbolt eladója.

– Egy egyszerű, de szép polcot keresek. Valami elegáns, mégis tartós darabot.

– Rendben! Üljön le kényelmesen, hozok néhányat, amit ajánlhatok.

Amíg Erzsébet helyet foglalt és körbenézett, figyelmét egy antik bolt keltette fel, amely az út túloldalán volt.

– Rögtön jövök vissza, csak megnézek valamit abban az antik boltban.

– Rendben, Erzsébet néni, addig elkészítem a polcokat.

Amint belépett az antik boltba, Erzsébet szeme megakadt egy piros medálon, amely egy kirakatbábun lógott.

A felismerés pillanata

– Ó, te jó ég! Ez nem lehet igaz! Honnan került ide? – kérdezte könnyes szemmel az eladótól.

– Ezt nézte, Erzsébet néni? – kérdezte az eladó, miközben levette a medált.

– Igen, igen, kérem, hadd lássam közelebbről!

– Ez egy régi darab, 40 dollárba kerül, de kedvezményesen 35-ért odaadom.

Erzsébet remegő kézzel vizsgálta a medált, és könnyei megállíthatatlanul folytak.

– Ez... ez az édesanyámé volt! – mondta megrendülten. – Honnan került ide?

Az eladó elmagyarázta, hogy édesapja több évvel ezelőtt vásárolta meg, de sosem árusította. A medál az otthoni padláson hevert, míg az apja halála után megtalálták, és most a boltban árusították.

– Megveszem! – jelentette ki Erzsébet, miközben elővette a pénztárcáját. De mielőtt kifizethette volna, valaki belépett az ajtón, és hangosan megszólalt:

– Kétszer annyit fizetek érte! Bármi áron meg akarom venni!

A sorsdöntő találkozás

Erzsébet döbbenten fordult a hang irányába, és meglepetten látta, hogy az illető szinte pontosan úgy néz ki, mint ő maga.

– Te jó ég! Mintha a tükörképemet látnám! – suttogta az idegen nő.

– Mi történik itt? Hogy lehet, hogy pont úgy nézel ki, mint én? – kérdezte Erzsébet döbbenten.

Az idegen nő közelebb lépett.

– Mi a neved? Én Anna vagyok.

– Erzsébet. És miért akarod megvenni ezt a medált?

Anna elővett egy régi, szakadt fényképet, amelyen egy nő – Dorottya, Erzsébet és Anna édesanyja – viselte a medált, miközben egy kislányt tartott az ölében.

– Ez anyám medálja volt... és az a kislány én vagyok! – mondta Anna.

– Ez nem lehet igaz! Ez a fénykép... Ez én vagyok! – kiáltott fel Erzsébet.

– Nem, ez én vagyok! Ikrek vagyunk, Erzsébet! – jelentette ki Anna.

A titok felfedése

Ahogy a két nő beszélgetett, kiderült, hogy szüleik, Dorottya és Mihály, a házasságuk nehézségei miatt elváltak, amikor a lányok még csecsemők voltak. Mindketten magukkal vitték egyik gyermeküket, így az ikrek sosem tudtak egymásról.

Anna elmagyarázta, hogy évtizedekig kereste elveszett testvérét, és csak nagymamája halála után tudta meg, hogy valahol létezik egy ikertestvére.

– Ez a medál anyánk emléke. Ha nincs ez, talán sosem találkozunk újra. – mondta Anna könnyek között.

Erzsébet megölelte Annát.

– A medál a tiéd. Te sosem ismerhetted anyánkat, neked kell viselned, hogy érezd a közelségét.

A két nő kéz a kézben hagyta el az antik boltot, maguk mögött hagyva az évtizedes titkokat, és elkezdve egy új fejezetet az életükben – együtt.