Pontosan egy hónap telt el azóta, hogy eltemettük édesanyámat. Három hosszú éven át küzdött a rákkal, de még a végén is ő volt az, aki mindenkit tartott. Emlékszem az utolsó napjára: a kórházi gépek sípolására, az ablakon beáramló délutáni napsütésre, és arra, ahogy meglepő erővel megszorította a kezemet.

– Lili, drágám – suttogta rekedt, de határozott hangon. – Megígérsz nekem valamit?

– Bármit, anyu – mondtam, miközben próbáltam visszatartani a könnyeimet.

– Vigyázz a testvéreidre. És apádra... ő nem bírja jól az egyedüllétet. Soha nem bírta. De tedd meg, hogy emlékezteted rám, jó?

– Hogyan is felejthetnénk el téged? – válaszoltam zokogva.

Ez volt az utolsó igazi beszélgetésünk. Másnap reggel békésen elaludt, miközben én és a húgaim, Sára és Kata, a kezét fogtuk.

A temetés utáni héten hazaköltöztem, hogy segítsek apának. Úgy tűnt, teljesen elveszett. Csak bolyongott a házban, mint egy szellem. Néha órákig állt anya ruhásszekrénye előtt, vagy a kertben ült, ahol anya mindig a rózsáit gondozta.

– Nem eszik semmit – panaszkodott Kata a napi telefonbeszélgetéseink során. – Vittem neki rakott krumplit, de még mindig ott van a hűtőben.

– Ugyanez történt az én levesemmel is – tette hozzá Sára. – Aggódnunk kellene?

Azt hittem, igen. De minden nagyon gyorsan megváltozott.

Két héttel a temetés után apa kitakarította anya szekrényét anélkül, hogy szólt volna nekünk. Minden ruhát bedobozolt, és elvitte egy helyi adományboltba.

– A kedvenc kék pulóvere? – kérdeztem döbbenten, amikor megtudtam. – Az, amit mindig karácsonykor viselt?

– Csak helyet foglal, Lili – mondta apa hűvösen. – Anyád sem akarná, hogy a múltban ragadjunk.

Egy hét múlva apám beiratkozott egy edzőterembe, új frizurát csináltatott egy menő fodrászatban, és vadonatúj ruhákat vásárolt. Olyan lett, mint egy 20 éves, aki új életet kezd.

– Ez csak az ő módja a gyásznak – próbálta magyarázni Kata.

– Ez nem gyász – vágtam rá dühösen. – Úgy viselkedik, mintha megszabadult volna valamitől, nem mintha elvesztette volna élete szerelmét.

Nem tudtam, hogy ennél rosszabb is jöhet.

Egy este apa különös izgalommal hívott össze minket a nappaliban. Elegáns ingben, vasalt nadrágban és fényes cipőben jelent meg előttünk, arcán széles mosollyal.

– Lányok – kezdte ünnepélyesen. – Van valaki, akivel meg szeretném ismertetni veletek. Ő Amanda, és különleges helyet foglal el az életemben.

A szoba csendbe burkolózott. Kata elsápadt, Sára zavartan babrálni kezdett a gyűrűjével.

– Mégis mit értesz azon, hogy találkoztál valakivel? – kérdeztem, a hangom alig jött ki a torkomon.

– Azt, hogy nem leszek már fiatalabb, Lili. Az élet megy tovább. Amanda boldoggá tesz, és azt szeretném, ha ő is a családunk része lenne.

– A családunk része? – Kata hangja megremegett. – Apa, anya három hete halt meg!

– És mit kellett volna tennem? – kérdezte apa védekezően. – Egyedül üldögélni ebben az üres házban?

A következő hét telt el azzal, hogy megpróbáltuk elfogadni Amanda jelenlétét. Apa azonban nem hagyta annyiban.

– Karácsonyi vacsora – jelentette be a telefonban. – Amanda is eljön.

Karácsony estéjén Amanda megérkezett. Alig lehetett idősebb 25 évesnél. Apa bemutatta őt, mint az „új anyukánkat.” Az est folyamán minden pillantása, minden szava emlékeztetett arra, hogy anya helyét soha senki nem töltheti be.

A vacsora végén, amikor Amanda ajándékot bontott, az én csomagomból egy ékszerdoboz került elő, benne anya fényképével és egy üzenettel:„Te nem vagy az anyám. Soha nem helyettesítheted őt.”

Amanda távozott, apa dühöngött, én pedig anya emlékét védtem. Tudtam, hogy ez a karácsony mindent megváltoztatott. A családunknak szembe kellett néznie azzal, hogy mit jelent a gyász, és hogyan lehet tisztelettel továbblépni.

Miután Amanda dühösen elviharzott, a vacsora asztalnál csak a csend maradt. Apa arca eltorzult a haragtól, míg mi, lányai, zavartan és feszült csendben ültünk. A karácsonyi díszek és a gyertyák fénye furcsán rideggé vált ebben a feszült légkörben.

– Ezt miért kellett, Lili? – szólalt meg apa végül, hangja tele volt dühvel és csalódottsággal. – Miért kellett megalázni őt?

– Megalázni? – vágtam vissza. – Apa, egy hónappal ezelőtt temettük el anyát! Egyetlen hónap! És te máris behozod ezt a lányt, mint az "új anyukánkat"?

– Neked fogalmad sincs, mit érzek! – emelte fel a hangját apa. – Harminc éven át szerettem anyátokat! Láttam őt szenvedni, láttam őt elmenni! Most végre megpróbálom összeszedni magam, és ti csak ítélkeztek felettem!

Kata közbeszólt, könnyekkel a szemében. – Nem az a baj, hogy továbblépsz, apa. Hanem az, ahogy teszed. Ez túl gyors, és úgy érzem, mintha anyát elfelejtenéd.

Sára óvatosan megszólalt. – Talán jobban át kellene gondolnunk, hogyan lépünk tovább. Mindannyiunknak hiányzik anya, és ez nem könnyű. De talán először egymással kellene törődnünk, mielőtt új embereket hozunk be az életünkbe.

Apa letette a villáját az asztalra, és lehajtotta a fejét. – Nem akarom, hogy egyedül maradjak. Egyszerűen nem bírom az ürességet ebben a házban.

Aznap este, miután apa elvonult a szobájába, mi hárman a nappaliban maradtunk. A karácsonyfa halvány fénye alatt próbáltuk megérteni, mi történt.

– Mit gondoltok? Túl messzire mentem? – kérdeztem a húgaimat.

Kata megfogta a kezem. – Nem hiszem, hogy hibás vagy. De talán egy kicsit kemény voltál vele. Apa is gyászol, csak máshogy.

Sára bólintott. – Szerintem mindenki rosszul kezeli ezt. Talán beszélnünk kellene vele egy nyugodtabb pillanatban, hogy megértesse velünk, mit érez, és mi is elmondhassuk, mi bánt minket.

Másnap reggel apa halkan kopogott a szobám ajtaján. Amikor kinyitottam, láttam, hogy szemei vörösek és karikásak voltak, mintha egész éjjel nem aludt volna.

– Beszélhetünk? – kérdezte, és belépett a szobába.

Leült az ágy szélére, és halkan sóhajtott. – Igazatok van. Túlságosan siettem. És talán Amanda nem az, akit nektek be kellett volna mutatnom. De nagyon nehéz volt az elmúlt hónapokban. Olyan egyedül érzem magam ebben a házban, hogy azt sem tudom, mit kezdjek magammal.

Leültem mellé, és megfogtam a kezét. – Apa, mindannyian gyászolunk. Hiányzik anya, és tudom, hogy neked is. Nem azt akarjuk, hogy egyedül maradj. Csak azt szeretnénk, ha először együtt próbálnánk meg megbirkózni ezzel. Anyát soha nem fogjuk elfelejteni, de talán időt kellene adnunk egymásnak.

Apa bólintott, és a könnyei végiggördültek az arcán. – Sajnálom, lányok. Nem akartalak megbántani titeket. Csak azt akartam, hogy boldog karácsonyunk legyen.

Ezután a beszélgetés után apa sokkal visszafogottabban viselkedett. Időt adott magának és nekünk is a gyászra. Amanda többé nem tért vissza, és apa végre megengedte magának, hogy igazán feldolgozza anya elvesztését.

Az elkövetkező karácsonyok már nem voltak ugyanazok, de megtanultuk, hogyan ünnepeljünk úgy, hogy közben megőrizzük anya emlékét. Apa idővel újra talált valakit, de már sokkal tiszteletteljesebben és lassabban lépett tovább.

A karácsony, amikor Amanda megjelent, fájdalmas emlék maradt, de mindannyiunkat megtanított arra, hogyan bánjunk egymással a nehéz időkben. És ami a legfontosabb: hogyan őrizzük meg azt, aki igazán fontos nekünk, még akkor is, ha már nincs velünk.