Amikor megérkeztem a fiam, Péter és a menye, Ági házához, Lilla kirobbanó energiával rohant ki az ajtón, mögötte a PAW Patrol hátizsákja ugrált. „Nagyi!” – kiáltotta, miközben a nyakamba vetette magát. „Megvetted a különleges forró csokit, a pici pillecukrokkal?”

„Hogyne, drágám. És van még pár meglepetésem is!” – kacsintottam rá, miközben igazgattam a kabátját és a cipőjét.

Ági megjelent az ajtóban, kezében a telefonjával. „A pizsamája a táska első zsebében van. És próbálj kevesebb cukrot adni neki, mert múltkor egy hétig hiperaktív volt utána” – mondta anélkül, hogy rám nézett volna.

Az első figyelmeztető jel

Az első este Lilla nem akart a vendégszobában aludni. „Kérlek, nagyi! Látni akarom a karácsonyfát!” – nézett rám hatalmas barna szemeivel, miközben szorosan ölelte kedvenc plüss kutyáját. Gondoltam, egy alkalommal megengedhetem neki. Párnákkal és takarókkal kényelmes kis kuckót alakítottunk ki a kanapén.

„Hé, öreglány, kérek egy kis almalevet!” – mondta egyszer csak, miközben vidáman színezett a konyhapulton. Szinte elejtettem a spatulát. „Mit mondtál, drágám?” – kérdeztem döbbenten. „Öreglány!” – ismételte, és nevetett.

Az igazság kiderítése

Másnap délután, amikor újra színezett, megkérdeztem tőle: „Lilla, hol hallottad ezeket a szavakat? Talán az iskolában?” Habozás nélkül válaszolt: „Nem, anya és apa mondják mindig, amikor telefonálsz.”

Megállt a kezem a levegőben. Péter és Ági? Az én saját fiam és menyem beszélnek rólam így a gyerekük előtt? Az évek alatt annyi mindent tettem értük – segítettem nekik házat venni, kifizettem néhány hitelüket, és amikor a bébiszitterük lemondott, mindig ugrottam, hogy vigyázzak Lillára. És most ez?

Egy terv születik

Másnap óvatosan elmagyaráztam Lillának, hogy az ilyen szavak bántóak, és megdicsértem, hogy megértette. Az ünnepek hátralévő részét békésen töltöttük, sütiket sütöttünk, karácsonyi filmeket néztünk, és szilveszterkor egészen későig fent maradtunk forró csokival a kezünkben.

Amikor eljött az ideje, hogy visszavigyem őt Péterékhez, egy kis hangrögzítőt csúsztattam a táskájába. Nem akartam kapkodni; két hét múlva hívtam Ágit, hogy Lilla töltsön nálam egy újabb hétvégét. Amikor Lilla megérkezett, csendben elővettem a készüléket és lejátszottam a felvételt. Amit hallottam, szíven ütött.

A fájdalmas igazság

Ági hangja tisztán hallatszott. „Annyira fárasztó. Állandóan hívogat, mindig segíteni akar. Azt hiszi, hogy nem tudjuk felnevelni a saját gyerekünket?” Péter próbált enyhíteni: „De hát ő csak jót akar…” Ági folytatta: „Tudom, de unom. Már azt is tervezheti, hova menjünk húsvétra.”

A kezem ökölbe szorult, de egy dolgot tudtam: ideje határokat szabni.

A határozott lépés

Vasárnap meghívtam őket vacsorára. Miután Lilla elaludt, lejátszottam nekik a felvételt. Az arcuk elsápadt. „Ezek után nem várok magyarázatot” – mondtam. „De tudjátok meg, hogy mostantól máshogy lesz.”

Lassan felálltak, Lillával és a játékokkal távoztak. Én pedig azon az estén végre megkönnyebbültem. Talán fájdalmas volt szembesíteni őket, de tudtam, hogy ez az egyetlen út ahhoz, hogy megértsék: a szeretetem nem engedi, hogy eltapossanak.