Egy hideg téli estén gyrost és kávét vettem egy hajléktalan férfinak és kutyájának. Akkor egyszerű jótettnek tűnt. De amikor egy cetlit adott nekem, amelyben egy olyan múltra utalt, amit már teljesen elfeledtem, rájöttem, hogy ez nem egy hétköznapi találkozás volt.

Az egyik belvárosi sportüzletben dolgoztam már jó pár éve. Tizenhét év házasság, két tinédzser, és számtalan éjszakai műszak után azt hittem, már semmi nem tud meglepni. De az élet furcsa módon mindig tartogat meglepetéseket.

Aznap különösen nehéz napom volt. Az ünnepi vásárlók sorra visszahozták a használt termékeket, visszatérítést követelve, a kassza többször is elakadt, és a lányom, Évi, éppen azt írta nekem, hogy megbukott a matek dolgozatán. Határozottan el kellett gondolkodnunk egy matek tanár felvételén.

Amikor végre véget ért a műszakom, és kiléptem az utcára, az időjárás dermesztő hideggel fogadott. Az utcai hőmérő mínusz 3 fokot mutatott. A szél süvített az épületek között, a levegőben újságpapírok szálltak. Összehúztam a kabátomat, és csak arra tudtam gondolni, hogy otthon egy forró fürdőt fogok venni.

Útban a buszmegálló felé megláttam a gyrosos standot, ami már olyan régóta ott volt, mint én az üzletben. A virágbolt és egy sötét kisbolt között állt, és a grillezőről felszálló gőz fűszeres illata betöltötte a levegőt. Majdnem megálltam, hogy vegyek magamnak egy gyrost, de a stand tulajdonosa, egy zord tekintetű, robusztus férfi, nem volt túl szimpatikus számomra. Az étel kiváló volt, de a hangulata mindig zsémbes. Nem akartam ma grimaszokkal találkozni.

Mégis megálltam, amikor észrevettem egy hajléktalan férfit és a kutyáját, amint a gyros standhoz közelítettek. Az 55 év körüli férfi sovány kabátot viselt, a kutya pedig szinte teljesen szőrtelen volt. A tekintetük az étel forgó húsára szegeződött, és a szívem megszakadt értük.

A gyrosos éles hangja szakította meg a csendet:– Rendelsz valamit, vagy csak itt álldogálsz?

A hajléktalan férfi bátorságot gyűjtött, és halkan megszólalt:– Uram, kérem, csak egy kis forró vizet szeretnénk.

Tudtam, mi lesz a válasz, mielőtt még kimondta volna:– TAKARODJ! Ez nem jótékonysági hely! – mordult rá.

Ahogy a kutya közelebb húzódott gazdájához, láttam, hogy a férfi vállai megrogytak. Ekkor villant fel előttem a nagymamám arca. Ő nevelt fel, és mindig arról mesélt, hogy egyetlen apró jótett is megmentheti valaki életét. Szavai mindig a fülemben csengtek:"A kedvesség nem kerül semmibe, de mindent megváltoztathat."

Mielőtt még átgondolhattam volna, megszólaltam:– Két kávét és két gyrost kérek.

A gyrosos mogorva arccal, de gyorsan elkészítette az ételt:– Tizennyolc dollár – mondta szárazon.

Fizettem, majd utánaeredtem a férfinak. Amikor odaadtam neki az ételt, a kezei remegtek.– Isten áldja meg, kisasszony – suttogta.

[ ]

Bólintottam, és már épp elindultam volna haza, amikor megállított:– Várjon!

Egy tollat és egy papírdarabot vett elő, gyorsan írt valamit, majd átnyújtotta nekem:– Otthon olvassa el – mondta, és egy furcsa mosollyal az arcán továbbment.

Otthon a családi élet zajos szokásossággal folytatódott. A fiam, Dávid, a tudományos projektjéhez kért segítséget, Évi a matektanárát szidta, és a férjem, Tamás, egy új ügyfélről beszélt az ügyvédi irodából. Az apró cetli egészen addig feledésbe merült, amíg másnap ruhákat válogattam a mosáshoz.

Kibontottam a gyűrött papírt, és elolvastam az üzenetet: