– Hat hónap nem olyan hosszú idő – mondtam neki egy este a verandánkon, miközben a kedvenc kávénkat szürcsöltük. – Sokkal nehezebb dolgokat is átvészeltünk már. Meg tudjuk csinálni.

Elhatároztuk, hogy párhetente meglátogatjuk egymást, és az elején minden jól ment. Minden este beszéltünk, és az első három hónapban kétszer is meglátogattam. Azonban Dóra időbeosztása egyre kaotikusabbá vált, és a repüléseimet le kellett mondanom. Még a videóhívásaink is ritkábbá váltak.

Aztán észrevettem valami furcsát. Az egyik ritka fotón, amit küldött, Dóra másképp nézett ki – mintha felszedett volna néhány kilót. Nem tettem szóvá, mert nem akartam, hogy kellemetlenül érezze magát. Ehelyett küldtem neki egy kedves üzenetet.

– Nagyon jól nézel ki, Dóra. Bármi is történjen, szeretlek.

Órákig nem válaszolt, ami mostanában nem volt szokatlan. Megpróbáltam félretenni az aggodalmaimat. Mi mindig erősek voltunk.

Legalábbis ezt hittem, egészen addig, amíg Dóra egy szombati napon haza nem tért váratlanul.

Aznap semmi izgalmasra nem számítottam. Éppen az élelmiszerboltba készültem, amikor egy autó gördült be a felhajtónkra. A szívem megdobbant az örömtől, amikor rájöttem, hogy Dóra az, de azonnal észrevettem, hogy nincs egyedül. Egy újszülöttet tartott a karjában, rózsaszín takaróba burkolva.

– András – szólalt meg lágy hangon, miközben felém sétált. A tekintetében félelem tükröződött. – Beszélnünk kell.

Lerogytam a verandánk hintaszékére. – Ki ez a baba? – kérdeztem halkan, alig hallhatóan.

Dóra mély levegőt vett, és remegő kézzel eligazította a baba takaróját. – Kezdenem kell azzal, hogy ezt nem így terveztem – mondta. – De nem voltam üzleti úton.

Felnéztem rá. – Hát akkor hol voltál?

– A szülővárosomban – mondta lassan. – De beszélnünk kell Emeséről.

Emese, Dóra fiatalabb húga, alig múlt tizennyolc. Már azelőtt tudtam, hogy valami drámai dolog fog következni, hogy kimondta volna.

– Emese terhes lett – folytatta Dóra. – És pánikba esett. A szüleink… tudod, milyenek. Ha megtudták volna, kitagadják.

Miközben hallgattam, a történet lassan formát öltött.

– Szóval, te voltál vele? – kérdeztem.

– Igen – bólintott. – Segítettem neki anyagilag, érzelmileg. De néhány hónap múlva Emese rájött, hogy nem tudja megtartani a babát. Nem akartam, hogy idegenek fogadják örökbe. Ezért... – a hangja elcsuklott. – Azt szeretném, ha mi lennénk a szülei.

A szívem gyorsabban vert, ahogy megemésztettem a hallottakat. – És te ezt hogy képzelted?

– Törvényesen mindent elintézünk. Emese beleegyezett. Csak a szüleink előtt kell titokban tartani.

Hosszú csend következett, majd sóhajtottam. – És mi lesz az előléptetéseddel?

Dóra elmosolyodott. – Az nem valósult meg. Az egész csak fedősztori volt, hogy Emese mellett lehessek.

Ahogy néztem a babát, majd újra Dórára, éreztem, hogy megszületik a döntésem. – Rendben – suttogtam. – Legyünk a szülei.

Egy hónappal később hivatalosan is örökbe fogadtuk a kislányt. 

A családunk kiegészült, és bár a szüleink soha nem tudhatják meg az igazságot, ez volt a legjobb döntés az életünkben.