Amikor befogadtam a kuka mellett vacogó férfit, azt hittem, csak egy egyszerű jócselekedetet hajtok végre. De amikor tisztán, a zuhany alól kilépve felismerhetővé vált, az életem egy csapásra megváltozott. Egy múltbeli árulás árnyéka állt előttem – egy emberé, akit évekkel ezelőtt igazságtalanul ítélhettem el. Vajon tévedtem volna?
A találkozás a kuka mellett 55 éves vagyok, és az életem megtanított arra, hogy ne bízzak meg túl könnyen másokban. Főleg nem idegenekben, akik hajléktalanul tengetik az életüket egy kuka mellett. Az élet túl kockázatos ahhoz, hogy csak úgy vakon cselekedjünk jó szándékból.
Azon az estén azonban valami más volt. Éppen a kávézóból vittem ki a szemetet, ahol részmunkaidőben dolgozom, amikor megláttam őt.
A férfi összegörnyedve ült a kuka mellett, térdeit a mellkasához húzva, egy szakadt takarót szorongatva. Tépett ruhái és bozontos szakálla alatt is látszott, hogy mennyire sovány és kimerült. A hideg a bőrömbe mart – elképzelni sem tudtam, mit érezhetett ő odakint.
Próbáltam figyelmen kívül hagyni. A szemeteszsákot megemelve elindultam az ajtó felé. De ekkor megmozdult. Lassan felemelte a fejét, és a tekintetünk találkozott. Az ő szemei nem voltak olyan üresek, mint amilyenekre számítottam. Valami égett bennük… talán kétségbeesés, talán fájdalom. Vagy remény?
– Asszonyom – szólított meg rekedtes hangon. – Nem akarom zavarni, de ha van valami... bármi…
Egy pillanatra megálltam. Minden ösztönöm azt súgta, hogy menjek tovább, mintha nem hallottam volna. De a bűntudat kezdett elhatalmasodni rajtam. Kotorászni kezdtem a zsebemben, és előhúztam egy húszast.
– Vegyen valami meleget enni – mondtam, a hangom keményebb volt, mint amit valójában éreztem.
Reszkető ujjai lassan záródtak a bankjegy köré.
– Köszönöm – suttogta. Majd, mintha a szerencséjét próbálgatná, hozzátette: – Nem tudna esetleg mondani egy helyet, ahol alhatnék ma éjjel?
A kérdés olyan volt, mintha gyomron vágtak volna. Az első gondolatom az volt, hogy nem, szó sem lehet róla. De aztán eszembe jutott az üres lakásom, a vendégszoba, amit alig használok, a kényelmes kanapé, és a fűtés, ami halkan duruzsolt odahaza.
Újra ránéztem. A bozontos haja és szakálla jórészt eltakarta az arcát, de a tekintetében nem volt semmi rosszindulat.
Valami furcsa érzés is kezdett eluralkodni rajtam. Mintha már találkoztam volna vele valahol.
– Nem veszélyes, ugye? – böktem ki hirtelen, mielőtt meggondolhattam volna magam.
Az ajka alig látható mosolyra húzódott.
– Esküszöm, asszonyom, nem akarok ártani magának. Csak fázom és éhes vagyok.
Egy pillanatig még haboztam, majd nagyot sóhajtottam, a leheletem fehér felhőként gomolygott a hideg levegőben.
– Rendben. Alhat a kanapén. Egy éjszakára. És zuhanyozzon le. De semmi trükk.
Bólintott, az arcán szinte alázatos hála tükröződött.
– Köszönöm – mondta, a hangja megremegett valami olyan érzelemtől, amit nem tudtam megnevezni.
Amikor végre megérkeztünk a lakásomhoz, csendben voltunk. Tartottam a távolságot, a szívem a lépteim ritmusára vert. Mi van, ha hibát követtem el? Mi van, ha nem olyan ártalmatlan, mint amilyennek tűnik?
Amint beléptünk, egy törülközőt és egy halom régi ruhát adtam neki: egy túlméretezett melegítőnadrágot és egy kopott pólót, ami egy exemtől maradt rám.
– A zuhany arra van – mutattam a folyosó vége felé. – Amíg tisztálkodik, vacsorát készítek.
Bólintott, és eltűnt a fürdőszobában.
Ahogy a víz csobogása betöltötte a lakást, a konyhában kezdtem sürgölődni. Aprítottam a paradicsomot és hagymát, de a döntésem súlya nyomasztott. Aztán hirtelen meghallottam, hogy elzárja a vizet.
Amikor kilépett a fürdőszobából, megálltam. Az a férfi, aki most előttem állt, nem az volt, akit a kuka mellett láttam. Az arca tiszta volt, a haja nedvesen hátrasimítva, és éles vonásai teljesen láthatóvá váltak. És ami még meglepőbb: ismerősnek tűnt.
A szavak szinte maguktól törtek elő belőlem.
– Ez lehetetlen – suttogtam. – Te… téged ismerlek.