Erzsébet mindent feláldozott a gyermekeiért, miután férjét elveszítette. Egyedül nevelte fel őket, lemondott saját álmairól és szükségleteiről, hogy a legjobbat adhassa nekik. De amikor a gyermekei egy temetőbe vitték, nem pedig egy otthonba, egy sötét családi titok derült ki, amely örökre megtörte a köztük lévő bizalmat, és olyan árulást tárt fel, amit Erzsébet sosem látott előre.
Erzsébet csendben ült a kis nappalijában, ahol a délutáni fény halvány árnyékokat vetett az elnyűtt függönyökre. Tekintete a falat díszítő családi fotókra szegeződött — születésnapok, ballagások, ünnepek emlékei, mindegyik egy-egy darabkát idézett abból az életből, amit felépített.
Szíve nehéz volt, ahogy gyermekeire gondolt: Ilonára és Andrásra. Felnőttek már, saját családjaik voltak, de úgy tűnt, mintha megfeledkeztek volna arról, mennyit tett értük az évek során.
Miután férje meghalt, Erzsébet magára maradt a gyereknevelés minden terhével. Két állást is vállalt, hogy mindent biztosítani tudjon számukra. Sokszor maga éhezett, hogy nekik legyen mit enniük. Sosem panaszkodott. Erős volt. De most, 78 évesen, mintha az ereje mit sem jelentett volna többé.