Elvettem tőle, és végigolvastam. A kézírás reszketős volt, szinte kétségbeesett, és az egész hátborzongató érzést keltett bennem. – „Ádám, ez lehet egy átverés. Vagy… nem is tudom. Nem kellene szólni a rendőrségnek?”
„Szó sem lehet róla” – rázta a fejét. – „Ez most a mi történetünk! Elmegyünk a levélben szereplő házhoz!”
„Ádám!” – kiáltottam. – „Nem is tudjuk, hogy a ház még létezik-e, vagy hogy ez az egész igaz-e!”
„Csak egy módon tudhatjuk meg” – mondta, miközben már a kulcsaiért nyúlt.
Sóhajtottam, és szorosan tartottam a levelet. Ádám makacs volt, és ha egyszer valamit a fejébe vett, nem lehetett lebeszélni. Jobb meggyőződésem ellenére elővettem a kabátomat.
„Rendben” – mondtam, szemrehányóan nézve rá. – „De ha ez egy nagy semminek bizonyul, vacsorával tartozol nekem.”
„Megbeszéltük” – felelte, már félúton az ajtó felé.
A ház úgy állt előttünk, mint egy rémtörténet díszlete – a festék megkopott, az ablakok homályosak, az udvar tele gazokkal. – „Hát” – kezdtem, próbálva nyugodt maradni –, „ez biztosan megfelel a ’lepusztult’ leírásnak.”
Ádám mosolyogva nézett rám, mintha a látvány meg sem érintené. – „Gyerünk, Kata! Hol a kalandvágyad?”
„A kocsiban maradt” – morogtam.
A bejárati ajtó nyikorogva nyílt ki, ahogy Ádám benyomta. A belső tér sötét és poros volt. A levegőben penészszag terjengett, és minden lépésünk alatt megreccsent a padló. A falakon kopott tapéta lógott, és az árnyékok mintha végtelenül nyúltak volna.
Ádám zseblámpájával pásztázta a helyiséget. – „Keressük meg a pinceajtót” – mondta izgatottan.
„Persze” – feleltem, hátrapillantva. – „Csak figyelmen kívül hagyjuk azt a tényt, hogy ez a hely bármelyik pillanatban ránk omolhat.”
A pinceajtót pontosan ott találtuk, ahol a levél írta. Régi és nehéz volt, a réz kilincsek megfakultak az időtől. Ádám letérdelt, és kopogtatni kezdett a deszkákon az ajtó körül.
„Remélem, nem hiába jöttünk” – mondtam, karba tett kézzel.
„Bízz bennem” – felelte, miközben mosolyogva emelt fel egy meglazult deszkát. A szeme felragyogott, amikor előhúzott egy rozsdás kulcsot. – „Telitalálat.”
Megráztam a fejem, a gyomrom egyszerre kavargott a félelemtől és a kíváncsiságtól. – „Tényleg meg fogjuk ezt csinálni?”
Válasz helyett Ádám a kulcsot a zárba csúsztatta. Az először ellenállt, majd hangos kattanással fordult el. Ádám rám nézett, diadalmas mosollyal, mielőtt kinyitotta volna az ajtót.
A zsanérok hangosan nyikorogtak, a hang visszhangzott a házban. Hideg, állott levegő csapott meg minket, amely föld és valami fémes szagát hozta magával.
„Te előre” – mondtam, a sötét lépcső felé mutatva.
Ádám idegesen nevetett. – „Hölgyeké az elsőbbség?”
„Szó sem lehet róla.”
Ő indult el először a szűk lépcsőn, a zseblámpája fénye átvágta a sötétséget. Szorosan mögötte lépdeltem, a korlátot markolva, miközben a lépcső nyikorgott a súlyunk alatt. A pince nedves volt, a plafonról pókhálók lógtak, szinte függönyként borítva be minket. A levegőben kavargó por megcsillant a zseblámpa fényében.
„Ádám” – mutattam a távoli falra, ahol egy összehajtott papír volt a gerendához szögezve.
Sietve odalépett, és leszedte. – „Ez egy újabb levél!”
„Várj” – mondtam, megfogva a karját. – „Talán át kéne gondolnunk.”
De Ádám már bontotta is ki. A zseblámpa fénye a kézírásra vetült, miközben hangosan olvasott:
„Könnyű pénzt keresnél? Hahaha. Az egyetlen igazság az volt, hogy Jokernek hívtak! Hahaha.”
Ádám hangja elhalt, és döbbenten néztünk egymásra.
„Ez most vicc?” – mondtam végül, felemelve a kezem. – „Ezért az egészért – egy átverésért?”
Ádám hangosan felnevetett, azok közé a tehetetlen nevetések közé tartozott, amikor egyszerre vagy frusztrált és lenyűgözött. – „Zseniális, nem gondolod?”
Visszafelé a kocsihoz egy idős férfi lépett ki a szomszéd házból, egy bottal a kezében. Felénk intett, majd lassan odasétált.
„Megtalálták, amit kerestek?” – kérdezte rekedtes, de kedves hangon.
„Nem egészen” – felelte Ádám. – „Tudja, ki lakott itt?”
Az öregember elmosolyodott. – „Ó, biztos Harold egyik tréfájába futottak bele.”
„Harold?” – kérdeztem.
„Igen” – nevetett az idős férfi. – „Harold évtizedekig itt lakott. Mindannyian ’Jokernek’ hívtuk. Mindig ilyeneket csinált – hamis kincstérképek, átverős levelek, ilyesmik. Állandóan megviccelt minket. Öt éve halt meg, szegény.”
Ádám rám nézett, vigyorogva. – „Úgy tűnik, nagy egyéniség volt.”
„Az biztos” – mondta az öreg. – „Mindig azt mondta, az élet túl rövid ahhoz, hogy komolyan vegyük. Úgy néz ki, titeket is jól megviccelt!”
Nevettünk, és egy pillanatra szinte láttam magam előtt Haroldot, valahol odafent, ahogy jót derül a költségünkön.
A cikknek az eleje!