„Mindig meglepődnek, amikor elmondjuk, hogy ennyire jól kijövünk egymással” – szokta mondani Péter mosolyogva. És ez igaz is volt. Sikeresen megosztottuk a szülői feladatokat, és igyekeztünk mindig a gyerekek érdekében dönteni.

Az időnk együtt azonban véget ért. Péter és én különböző dolgokat akartunk az élettől, ezért közös megegyezéssel elváltunk.

Tegnap volt a nagyobbik fiunk, Márk 16. születésnapja. Péterrel megegyeztünk, hogy együtt ünnepeljük meg a családdal egy vacsorán. Az utóbbi négy hónapban Péternek új barátnője van, Zsófi, akiről őszintén mesélt nekem.

Amikor Péter felvetette, hogy Zsófit is elhozná a vacsorára, kicsit haboztam. Jobban szerettem volna először négyszemközt találkozni vele, de nem akartam drámát okozni, így beleegyeztem.

[ ]

Zsófi barátságos és közvetlen volt, ami megkönnyebbülést jelentett. A vacsora alatt próbált beszélgetni a gyerekek iskolai programjairól, és látszott, hogy nagyon igyekszik jó benyomást kelteni.

Ahogy telt az este, észrevettem, hogy Zsófi rendkívül figyelmes Péterrel. Mosolyogva segített neki, a szavait lesve válaszolt, és láthatóan mindent megtett, hogy boldoggá tegye. Furcsa érzések kavarogtak bennem, mert Péter sosem volt ilyen figyelmes az alatt a 13 év alatt, amíg házasok voltunk.

Az este egyik meglepő pillanata az volt, amikor Márk átnyújtott egy születésnapi üdvözlőkártyát, amit az apjától kapott. Meghatódtam, de furcsa volt, hogy Péter emlékezett a születésnapomra, mivel sosem fordított nagy figyelmet az ilyen különleges alkalmakra. Az évek során megszoktam, hogy a családi ünnepek szervezése és az ajándékok kiválasztása az én feladatom volt. Nem nehezteltem érte, egyszerűen csak elfogadtam, hogy Péter nem ilyen típus.

Zsófi, aki az asztal túloldalán ült, észrevette a meglepettségemet. Egy pillanatra rám nézett, majd furcsa arckifejezéssel megjegyezte: „Péter mesélte, hogy nem mindig figyel az évfordulókra és a születésnapokra. De gondolja, hogy ez változhat?”

Nevetve feleltem: „13 év alatt ez nem igazán változott, de talán az új kapcsolatok hozhatnak újdonságot.”

Zsófi zavartan elmosolyodott, de éreztem, hogy valami nyugtalanítja. Az este hátralévő részében kerültem a beszélgetést vele, és inkább a gyerekekkel foglalkoztam.

Aznap este, amikor hazaértem, egy ismeretlen számról üzenet érkezett. Zsófi írt: „Szia, Anna, remélem, nem bánod, hogy írok. Szeretnék valamit kérdezni.”

Kíváncsian válaszoltam: „Persze, miről van szó?”

Az üzenete, ami néhány pillanat múlva megérkezett, teljesen letaglózott: „Péter sosem emlékszik az évfordulókra vagy a különleges napokra? Gondolod, hogy ez valaha is megváltozhat? Nem akarok nagy ügyet csinálni belőle, ha úgysem változik.”

Egy ideig csak bámultam a telefonomat. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Egy részem figyelmeztetni akarta, hogy ne számítson túl sokra, mert Péter egyszerűen ilyen. De egy másik részem úgy érezte, hogy nem az én dolgom beleavatkozni.

Végül azt válaszoltam: „Őszintén, nem tudom, hogy változik-e. De ha ez számodra fontos, akkor meg kell beszélnetek.”

Pár hónap telt el, amikor Péter váratlanul felhívott. „Zsófi szakított velem” – mondta idegesen.

„Mi történt?” – kérdeztem.

„Nem tudta elfogadni, hogy nem érdekelnek az ilyen apróságok, mint a születésnapok vagy évfordulók. Mindig emiatt veszekedtünk” – válaszolta.

Ekkor rájöttem, hogy amit én éveken át elfogadtam, Zsófi nem tudta. Ő nem akart kompromisszumot kötni, és ezért volt bátor döntéseket hozni.

Zsófit később véletlenül láttam a boltban. Fáradtan, de mosolyogva köszöntött. „Tudod, Anna, mostanra megértettem, hogy megérdemlem, hogy valaki értékelje azt, ami számomra fontos” – mondta.

Aznap este rájöttem, hogy nekem is tanulság volt ez. Az önszeretet és az önértékelés az, ami igazán boldoggá tehet – és ezt soha nem szabad feladni.