A kislány nagy, ártatlan szemekkel nézett rá. „Lili,” felelte halkan. „Várom anyát.”

Tóth Gábor mosolygott, megpróbálva megnyugtatni. „Szia, Lili. Tudod, hol van most anya?”

„Azt mondta, hogy később jön értem,” válaszolta Lili egyszerűen. „Itt kell várnom rá.”

Tóth Gábort hideg futotta át. Már majdnem teljesen besötétedett, és a park üres volt, kivéve néhány elszórtan szállingózó falevelet, amelyek a szélben foszlottak. „Mióta vársz itt, Lili?” kérdezte.

A kislány egy kicsit gondolkodott, apró homloka ráncolódott. „Délután óta,” mondta végül. „Anya el kellett menjen valahova.”

Tóth Gábor szíve összeszorult. Már órák óta várt a kislány. „Lili, tudod anya telefonszámát? Vagy azt, hogy hol laktok?”

Lili megrázta a fejét. „Nem, de anya mondta, hogy jön értem.”

Tóth Gábor bólintott, próbálva elrejteni aggodalmát. „Rendben, Lili. Mit szólnál, ha velem jönnél a rendőrségre? Ott várhatnánk meg anyát. Itt kezd hideg lenni.”

Lili megkönnyebbülten bólintott, és hagyta, hogy Tóth Gábor kezét fogva kövesse őt a járőrkocsihoz, szorosan ölelve a plüssmacit. Útközben Tóth Gábor rádiózott a kollégáinak, akik azonnal hozzáláttak az eltűnt személyekről szóló jelentések átnézéséhez, de semmi sem egyezett Lili leírásával.

A rendőrkapitányságon adtak neki egy meleg takarót és egy bögre forró csokit, próbálva otthonosabbá tenni a helyzetet. De minden alkalommal, amikor anyjáról kérdezték, Lili ugyanazt válaszolta: „Anya később jön értem.” Úgy tűnt, mintha csak egy tanult mondatot ismételgetne, ami egyre jobban aggasztotta Tóth Gábort.

Ahogy teltek az órák, Tóth Gábor és a kollégái mindent megtettek, amit csak tudtak. Átnézték a nyilvántartásokat, felhívták a közeli kórházakat, és segítséget kértek a környező rendőrkapitányságoktól, de senki sem kereste Lilit. Mintha a semmiből bukkant volna elő.

Aztán körülbelül 21:00 órakor bejött egy hívás a kapitányságra. Egy nő holttestét találták meg egy autóban, amely egy elhagyatott raktár mögött parkolt a város szélén. Tóth Gábor szíve egy pillanatra megállt, amikor meghallotta a leírást. Az autó megegyezett azzal, amit korábban a park közelében láttak.

Azonnal magára kapta a kabátját és elindult a megadott helyszínre. Útközben nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy valami szörnyűség fog kiderülni. Amikor odaért, a terület már le volt zárva, a rendőrök lámpákkal világították meg a területet. Az autó egy régi szedán volt, párás ablakokkal, és a levegő feszült volt.

Az autóban egy nő holttestét találták a volán mögött hajolva. Nem volt nála semmilyen azonosító, de egy másik részlet felkeltette Tóth Gábor figyelmét. A jobb oldali ülésen egy kis rózsaszín hátizsák volt, margarétákkal díszítve. Nem kellett kinyitnia, hogy tudja, Lilinek kellett lennie.

Tóth Gábor próbálta összerakni a képet. Lehetséges volt, hogy a nő Lili anyja volt? Ha igen, mi történhetett vele? És miért hagyta egyedül a lányát a parkban?

Ahogy a nyomozók folytatták a helyszín átvizsgálását, találtak egy összegyűrt cetlit az egyik oldalzsebben. Gyorsan írt volt, de az üzenet világos volt:

„Akinek rátalál: Kérlek, vigyázz a lányomra. Sajnálom.”

Tóth Gábor torkán gombóc keletkezett, amikor elolvasta a cetlit. Nyilvánvaló volt, hogy ez a nő, bárki is volt, remélte, hogy valaki megtalálja Lilit és gondoskodik róla. De miért? Mi késztette ilyen kétségbeesett lépésre?

Vissza a kapitányságon, Tóth Gábor nem tudta, hogyan mondja el Lilinak az igazságot. Hogyan magyarázza el, hogy anyja többé már nem jöhet érte, hogy soha többé nem fog visszatérni? Leült mellé, és a kislány bizalommal nézett rá, ártatlan szemeivel.

„Lili,” mondta halkan, „megtaláltuk anya autóját. Kell még kérdeznem tőled néhány dolgot, rendben?”

Lili bólintott, szorosan ölelve a plüssmacit. „Anya most jön érte?” kérdezte.

Tóth Gábor szíve összetört. Nem akarta hazudni neki, de nem is mondhatta el neki az egész igazságot. „Próbáljuk megtudni, hol van,” mondta gyengéden. „Emlékszel, volt még valaki anyával ma?”

Lili gondolkodott egy kicsit, aztán megrázta a fejét. „Nem, csak én és anya voltunk. Azt mondta, hogy megyünk egy új helyre.”

Tóth Gábor lélegzete elakadt. „Egy új helyre? Azt mondta, hova?”

Lili bólintott, mosolyogva. „Azt mondta, hogy olyan helyre megyünk, ahol sok új barátom lesz. De meg kellett várnom a megfelelő pillanatot.”

Tóth Gábor borzongott a szavaitól. Tudta már, mit tervezett az anyja. Elvitte a lányát a parkba, remélve, hogy valaki megtalálja őt, mielőtt túl késő lenne, biztosítva, hogy Lili biztonságban legyen, mielőtt véget vet az életének.

A további nyomozások kiderítették, hogy Lili anyja rendkívül nehéz időszakon ment keresztül – adósságokkal küzdött, elvesztette az otthonát, és mentális egészségügyi problémái voltak. Próbált kitartani, de minden túl sok lett számára. Végül úgy érezte, ez az egyetlen megoldás.

Lilit gyermekvédelmi szolgálatokhoz helyezték, és Tóth Gábor gondoskodott róla, hogy rendszeresen látogassa. A kislány erős volt, mindig magához szorította a plüssmacit, remélve, hogy anyja visszatér. Tóth Gábor tudta, hogy ez a remény idővel elhalványul, de egyelőre hagyta, hogy higgyen benne, mert ez volt minden, ami megmaradt neki.

Néhány hónappal később Tóth Gábor egy levelet kapott a kapitányságra. Lili örökbefogadó családjától jött. Elmesélték, hogyan kezdett a kislány alkalmazkodni, hogyan szerezett lassan barátokat, pont úgy, ahogy az anyja remélte. A levél végén volt egy rajz – egy kép Lili kézen fogva egy mosolygó nővel, és mellettük egy egyenruhás rendőr. A kép felett gyermeki, remegő betűkkel ez állt: „Köszönöm, hogy megtaláltál.”

Tóth Gábor a kezében tartotta a levelet, és először hosszú idő után megengedte magának, hogy sírjon.