Egy nap azonban egy apróhirdetés keltette fel a figyelmemet:

„Idős hölgy mellé bentlakásos gondozót keresünk. Mozgásképtelen, teljes körű ellátás szükséges.”

Ez egy mentőövnek tűnt, ezért azonnal jelentkeztem.

Amikor megérkeztem a kissé megkopott, ám még mindig lenyűgöző régi kúriához, egy fiatal férfi nyitotta ki az ajtót. Talán huszonéves lehetett.

– Maga jött a gondozói állásra? – kérdezte udvarias mosollyal. – Én vagyok Márton.

Mielőtt válaszolhattam volna, egy fiatal nő jelent meg mellette.

– Én pedig Dóra vagyok – mondta közönyösen. – Nagymama már várja.

Kedvesek voltak, de úgy tűnt, inkább kötelességtudatból fogadnak barátságosan, mint valódi érdeklődésből.

– Nagymama fent van – intett Márton a lépcső felé. – Most már az ő dolga eldönteni, hogy megfelel-e.

Eltűntek a folyosón, és nekem az volt az érzésem, hogy inkább lakótársak, mint gondoskodó unokák.

Váradi Erzsébet meglepően derűs mosollyal fogadott. Az ágyban feküdt, de minden mozdulata, minden szava arról árulkodott, hogy még mindig ő a ház irányítója. A haja tökéletesen be volt fésülve, a körmei ápoltak voltak, és a nevetése meglepően erőteljes.

– Ah, te lennél az új ápolóm? – kérdezte határozott, de meleg hangon. – Gyere csak be, kedvesem, ülj le!

Tétováztam. Nem ilyennek képzeltem egy beteg, gondozásra szoruló idős hölgyet.

– Ne ácsorogj ott! – mondta huncut mosollyal, és megpaskolta az ágy szélét. – Ülj le! Vegyél egy fánkot. Az ember ne kezdje üres gyomorral a világ meghódítását.

– Köszönöm – válaszoltam, és bizonytalanul vettem el egyet az éjjeliszekrényen lévő tányérról.

A tekintete csillogott, mintha máris olvasna bennem.

– Szóval, miért akarod ezt az állást? – kérdezte, miközben hátradőlt az ágyában.

– Mert szükségem van rá. És úgy gondolom, segíteni tudnék magának – feleltem, próbálva nem túl sokat elárulni magamról.

Bólintott. – Őszinte vagy. Ez manapság ritka. Nos, üdv a házamban!

Így kezdődött az életem Erzsébet asszony mellett.

Az első napok eseménytelenül teltek. Követtem a napirendjét, meghallgattam a történeteit, és azt gondoltam, hogy talán nem is lesz ez olyan bonyolult. De aztán furcsaságok történtek.

Egy reggel egy könyv a polcról hirtelen az éjjeli szekrényére került.

– Ezt olvasta tegnap este? – kérdeztem, felemelve a kötetet.

– Nem szoktam alvajárni, drágám – felelte, és a szája sarkában gyanús mosoly bujkált.

Aztán ott volt a függöny. Reggel kihúztam, de amikor délután visszatértem, be volt húzva. És a virágok… mindig frissek voltak, pedig én nem locsoltam őket.

– Az unokái esténként elköszönnek magától? – kérdeztem egy reggel, mintha csak mellékesen érdeklődnék.

– Oh, nem – nevetett. – Márton és Dóra itt élnek a szüleik halála óta, de alig törődnek velem.

– De… valaki mégis megmozdítja a dolgokat – erősködtem.

– Majd eljönnek, ha a végrendeletet felolvassák – felelte, mintha nem is hallotta volna a kérdésemet.

Szavai úgy ültek a levegőben, mint egy puzzle darab, ami sehogy sem illik a képbe. Valami nagyon nem stimmelt, és egyre biztosabb voltam benne, hogy Erzsébet asszony rejteget valamit… mindenki elől.

Úgy döntöttem, hogy változtatok a ház szokásain. Nem akartam, hogy Erzsébet egyedül étkezzen a szobájában, ezért megterítettem a nappaliban.

– A közös étkezésnek megvan a maga varázsa – mondtam, igazítva az evőeszközöket. – Nem gondolja, hogy így sokkal… élőbbé válik a ház?

Erzsébet felvonta a szemöldökét, de egy apró mosoly játszott az ajkán.

– Te aztán tele vagy ötletekkel, kedvesem!

– És ezt imádni fogja! – mondtam vidáman, és közelebb toltam a kerekesszékét az asztalhoz.

Márton és Dóra nem voltak elragadtatva. Amikor beléptek, meglepett arckifejezésük mindent elárult.

– Mi folyik itt? – kérdezte Dóra, ahogy meglátta a szépen megterített asztalt.

– Vacsora – feleltem vidáman. – Ugye milyen jó együtt enni?

Márton habozott. – De nagymama mindig a szobájában szokott enni.

– Nos, ezentúl nem így lesz – jelentettem ki határozottan. – Megérdemli a társaságot, nem gondoljátok?

Feszengve, de leültek.

Ezután heti két alkalommal felolvasós estéket tartottunk. Erzsébet élvezte, de Márton és Dóra egyre gyakrabban találtak kifogásokat, hogy kimaradjanak. Végül már csak ketten maradtunk.

A fordulat egy vacsora alkalmával következett be.

– Örülök, hogy ma csatlakoztatok – kezdte Erzsébet, kedves, de határozott hangon.

Márton és Dóra egymásra néztek.

– Tulajdonképpen… – kezdte Márton. – Azt tervezzük, hogy elköltözünk. Persze Mia itt maradhat, hogy gondoskodjon rólad.

Erzsébet halkan nevetett. – Milyen kényelmes… Nos, nekem is van egy hírem.

– Milyen híred? – kérdezte Dóra óvatosan.

– Jövő héten a jogászom átírja a végrendeletemet – felelte higgadtan. – Mia kap mindent.

A két unoka elsápadt.

Dóra villámgyorsan letette az evőeszközt, mintha megégette volna magát.

– Micsoda?! – sziszegte döbbenten.

Márton is a szavakat kereste, de csak néhány másodperc után sikerült kinyögnie valamit.

– Nagymama, ezt nem gondolhatod komolyan! Mi vagyunk az unokáid! A családod!

Erzsébet lassan belekortyolt a borába, aztán letette a poharat, és türelmes mosollyal nézett rájuk.

– És ennek ellenére évek óta úgy viselkedtek, mintha csak lakótársaim lennétek, nem pedig a családom. – A hangja nem volt haragos, csupán tárgyilagos. – Mia volt az egyetlen, aki valóban törődött velem, és nem csak akkor, amikor valamit akart tőlem.

– Ez nevetséges! – robbant ki Dóra. – Egész életünkben itt éltünk veled!

– Igen, és hány estét töltöttetek velem beszélgetve? Hányszor hoztatok nekem egy csésze teát csak azért, hogy örömet szerezzetek? Hányszor kérdeztétek meg, hogy érzem magam? – Erzsébet hátradőlt a székében, és mindkettejüket egy-egy hosszú pillanatig figyelte. – Mia csupán néhány hete van itt, de több törődést mutatott, mint ti egész életetekben.

Márton ökölbe szorított kezekkel meredt rá.

– És mit vársz tőlünk? Könyörögjünk, hogy gondold meg magad?

Erzsébet halkan elnevette magát.

– Nem. Az az idő már régen elmúlt.

Ezzel visszatért a vacsorájához, jelezve, hogy a beszélgetés befejeződött. Dóra és Márton váltottak még néhány dühös pillantást, de végül mindketten felálltak az asztaltól, és szó nélkül kiviharzottak a szobából.

A következő napok nevetséges színjátékká váltak. Márton és Dóra hirtelen a világ legodaadóbb unokái lettek.

Egy reggel, amikor beléptem a nappaliba, Márton épp egy vázába rendezgetett élénk színű tulipánokat.

– Virágok neked, nagymama! Tudom, mennyire szereted a tulipánokat. – A hangja erőltetetten vidám volt.

Erzsébet felvonta a szemöldökét.

– Érdekes. Mert mindig is az orchideák voltak a kedvenceim.

Márton arca elvörösödött, de gyorsan elvigyorodott.

– Hát… akkor legközelebb orchideát hozok!

Pillanatokkal később Dóra viharzott be egy tálcával.

– Reggelit hoztam neked a nappaliba, nagymama! Gondoltam, ma egy kis változatosság jót tenne!

Erzsébet belekortyolt a teájába, és színlelt csodálkozással nézett rájuk.

– Nos, ti ketten tényleg angyalok vagytok. Kár, hogy nem jöttetek rá erre hamarabb.

A következő napokban mindent megtettek, hogy visszanyerjék a kegyeit. Márton hirtelen elkezdte leporolni a könyvespolcait, amit évek óta nem tett meg, és minden egyes portalanított könyvről beszámolt neki. Dóra minden nap sütött valamit – olyan édességeket, amelyeket Erzsébet sosem kedvelt.

– Ez már kezd komikus lenni, nem gondolod? – kérdeztem egy este, amikor ketten maradtunk a nappaliban.

Erzsébet halkan nevetett.

– Tudod, Mia, ha ennyi energiát fektettek volna belém az elmúlt években, talán tényleg megfontoltam volna, hogy részesüljenek a végrendeletemben. De így? – Megcsóválta a fejét. – Ez már túl kevés és túl késő.

Aznap este, vacsora után Erzsébet letette a kanalat, és egyetlen mondattal véget vetett a komédiának:

– A döntésem végleges. Semmilyen virág vagy sütés-főzés nem változtat rajta.

Márton és Dóra arca egy pillanat alatt megkeményedett. A következő napon mindketten zárt ajtók mögött suttogtak, és érezhetően feszültebbé vált a légkör.

Délután Márton odajött hozzám a nappaliban.

– Dóra és én úgy döntöttünk, hogy nincs szükség rád többé. Meg tudjuk oldani a nagymama gondozását.

A hangja nyugodt volt, de az egész mondat merevnek és begyakoroltnak tűnt.

– Értem. – Bólintottam. – Akkor összepakolok.

Erzsébet figyelt minket a folyosóról, majd intett nekem, hogy menjek a szobájába. Amint becsuktam az ajtót, egy borítékot nyújtott át.

– Mia, itt az idő. Bérelj egy autót, parkolj le éjfélkor a ház közelében, és várj a kertben, amikor a lámpák kialszanak. Légy készen mindenre.

Meglepetten bámultam rá.

– De mi fog történni?

Csak mosolygott.

– Bízz bennem. Hamarosan meglátod.

Mindent pontosan úgy tettem, ahogy mondta. Aznap éjjel egy sötétített üvegű terepjárót parkoltam a háztól néhány utcával odébb, és belopakodtam a kertbe. A bokrok mögül figyeltem az ablakokat.

Egy óra telt el.

Aztán egyszer csak az összes lámpa kialudt.

A szívem hevesebben vert. A házat néztem, majd az ajtó lassan kinyílt. Egy fekete kabátos alak jelent meg a sötétben.

A holdfény éppen elég volt ahhoz, hogy meglássam az arcát.

– Erzsébet? – suttogtam hitetlenkedve.

– Gyere! – suttogta vissza, majd olyan gyorsan indult el, hogy alig tudtam utolérni.

Amikor elértük a terepjárót, Erzsébet gond nélkül bepattant a volán mögé.

– Várjunk csak... maga tud vezetni?! – bámultam rá döbbenten.

– Természetesen. – A szeme huncutul csillogott. – Azt hitted, hogy tényleg ágyhoz vagyok kötve? Ugyan, kedvesem! Egész végig csak játszottam a szerepemet.

Ahogy elhajtottunk, elmesélte az igazságot. A könyvek, a függönyök, a megmagyarázhatatlan dolgok – mind az ő keze munkája volt. Csak próbára tette a családját.

– Az unokáim egész életükben arra vártak, hogy ölembe hulljon minden. Ideje, hogy végre megálljanak a saját lábukon. Mia, te pedig megmutattad, mit jelent igazán törődni valakivel. Ezért rád hagyom, amit érdemelsz.

És úgy is tett. A végrendeletet átírta, az örökség egy részét nekem adta, a többit jótékony célokra ajánlotta fel.

Dóra és Márton végül kénytelenek voltak valóban dolgozni az életükért.

Én pedig egy igaz barátságot nyertem.