Elképzeled, mi történt, ugye? A pénz eltűnt. Az egész átverés volt.

Amikor elmondtam Annának, hogy a balettórák nem lesznek lehetségesek, a szívem megszakadt. Bence pedig? Csak megvonta a vállát.

– Az ilyesmi előfordul. A következő üzlet lesz az aranybányánk! – mondta vigyorogva.

Akkor betelt a pohár.

Egy este leültettem a kanapéra, és komolyan beszéltem vele.

– Bence, nem csinálhatod ezt tovább! – próbáltam ráébreszteni. – Gondolnod kell a jövőnkre, Annára, az esetleges vészhelyzetekre…

De csak legyintett.

– Én gondolok a jövőre. Egyik nap gazdagok leszünk. Csak te nem hiszel bennem.

A szavaira elmosolyodtam.

– Tényleg nem hiszek benned. És ez így nem mehet tovább.

– Akkor miért nem válunk el? – vonta meg a vállát, mintha csak egy hétvégi programról beszélne.

Mélyen a szemébe néztem.

– Jó. Legyen válás.

A válás évekig húzódott. Mire végre lezárult, Anna már 12 éves lett.

Bence alig hívta, alig látogatta. Nekem és a lányomnak szerencsére megmaradt a házunk, amit még a nagypapám hagyott rám. Ez jelentette az egyetlen stabil pontot az életünkben.

Mégis, aznap este, ahogy az ágyban feküdtem, valami nem hagyott nyugodni.

Anna sikolya ébresztett fel.

[ ]

A szívem hevesen vert, ahogy felpattantam az ágyból.

– Anya! – sikoltott ismét. A hangja félelemmel volt teli.

A folyosón rohantam végig.

Amikor elértem a szobája ajtaját, egy sötét alak rohant felém.

Félrelökött.

A vállam nekicsapódott az ajtófélfának, és éles fájdalom hasított belém.

Ő kisurrant az ajtón.

Azonnal felkapcsoltam a villanyt.

Anna remegve ült az ágyban.

– Egy férfi volt! – dadogta. – Egy feszítővas volt nála! Azt hiszem… azt hiszem, apa volt az.

A vér megfagyott az ereimben.

– Biztos vagy benne? – kérdeztem.

Bólintott.

– Láttam az arcát, anya. Ő volt az. De a szeme… olyan ijesztő volt.

Másnap reggel egy dolgot tudtam biztosan: Anna többé nem maradhat itt.

Felhívtam édesanyámat, Évát, és megkértem, hogy egy időre fogadja be a lányomat.

Még aznap délután bepakoltunk Annának, és könnyes szemmel figyeltem, ahogy az autó elhajt vele.

Aztán azonnal egy biztonsági céget hívtam.

Mozgásérzékelők. Kamerák. Riasztók. Mindent felszereltettem, hogy ez többé ne történhessen meg.

Tíz nappal később…

Hajnal kettő után pár perccel a telefonom rezgett.

„Mozgásérzékelés – bejárati ajtó.”

A biztonsági kamera felvételei szerint valaki bent volt a házban.

Azonnal hívtam a rendőrséget.

A diszpécser nyugodt hangja visszhangzott a fülemben:

– Maradjon vonalban, asszonyom. A járőrök úton vannak.

De én nem tudtam várni.

Lopakodva a garázsig mentem.

A polcoknál egy feketébe öltözött alak babrált. Egy feszítővas volt a kezében.

Felismertem őt.

– Bence?

Megdermedt.

Akkor elindult felém. A feszítővasat felemelte.

A pánik és adrenalin egyetlen pillanat alatt cselekvésre késztetett.

Megnyomtam a garázsajtó nyitógombját.

A fény elárasztotta a teret.

Pont akkor, amikor két rendőrautó fékezett a ház előtt.

– ÁLLJ! – ordított egy rendőr.

Bence elejtette a feszítővasat.

A rendőrök lefogták és megbilincselték.

Ahogy a kocsiba ültették, nem bírtam ki, hogy ne szóljak oda neki.

– Köszönöm, Bence.

Felnézett rám zavartan.

– Tudod, mit találtam meg a garázsban? – kérdeztem mosolyogva. – A nagypapám elfeledett széfjét.

Benne volt egy vagyont érő örökség.

Te csak lopni akartál.

Én viszont most gazdag vagyok.

Te pedig… remélem, szereted a börtönkosztot.

Így végződött Bence története.

És az enyém? Anna és én végre nyugodtan élhettünk tovább.