„A gyerek nem a szülő birtoka, csak a szülőre van bízva ebben a világban…” Egy rövidke gondolat tőle. Popper Péter 1933. november 19-én született Budapesten. Egyszerre volt pszichológus, egyetemi tanár és író. Nagyapja rabbi volt, az édesapja a szovjet-magyar olajtársaság vezetője. A fiatal Popper Péter az ELTE-n szerzett diplomát, majd Moszkvában, a Lenin Intézetben tanult. Elvégezte a filozófia és a pszichológiaszakot is. Egyszer azt mondta róla valaki, hogy: „ítélkezés nélkül figyelt…” S valóban, amit látott, amit hallott, amit tapasztalt, úgy öntötte, formálta mondatokba, mint egy szobrász az agyagot, élni tanította az országot – írta róla korábbi cikkében az Újságmúzeum. Popper Péter 91 éves lett volna a napokban.A gyermekéveiről már idősebb korában így vallott: „A háborúban olyan élményeket éltem át, amelyek evidenssé tették, hogy engem sem a családom, sem az Isten, sem senki nem véd meg. A sorsom esetleges, a véletlenre van bízva. Így a szigorú hit és vallásosság eltűnt belőlem. Maradt az üresség, egyfajta szellemi éhség.”

És Popper Péter kíváncsisága a haláláig kitartott. Egyszer őszintén kimondta, hogy nem tűzött maga elé nagy célokat, mi több, ha csak lehetett, kerülte a sorsfordító választásokat. Így fogalmazott:

„Ha hívtak, odamentem. Ha ellöktek, tovább álltam. Úgy éltem meg az életet, mint az áramlatokkal teli tenger. Ráfeküdtem valamelyik áramlatra és hagytam, hogy vigyem és bíztam abban, hogy majd partra tesz valahol…” Számos újságban, rádió és televízióműsorban szerepelt. Tucatnyi könyvet írt, és ha kérték, tanácsokat adott. A fő kutatási területe a pszichoterápia, a társadalmai beilleszkedési zavarok, és a valláspszichológia voltak. Egyszer ezt mondta: „Hat-hét évesen a gyereket ráteszik a futószalagra, a szalag két oldalán ott állnak a tanárok, és minden órán rászerelnek egy kis tudást a gyerekre. Egy kis matematika, egy kis történelem, egy kis magyar, egy kis biológia. Ez a futószalag megy-megy évek sokaságán át és a tanárok szerelgetik a tudást a gyerekekre…”

Popper a zseniális sportpszichológus is lehetett volna. Valamelyik beszédében épp a vereség elfogadásáról tartott előadást, mondván: „nem tanuljuk meg, hogy az életben, a világban olykor vereségek is vannak. Nem tanuljuk meg feldolgozni a kudarcot, és pillanatok alatt kétségbeesünk.” És lehet-e ennél szebben, tökéletesebben ars poeticát megfogalmazni: „Aki el tudja fogadni, hogy nem kell feltétlenül minden szerelemből, kapcsolatból, minden üzletből, minden hivatásból nyertesen kikerülni, az nagyon szabad lesz belsőleg. És vannak az életnek olyan perspektívái, amelyet akkor vesz észre az ember, ha a földön fekszik.”

Nem tudott és nem is akart leállni a munkával. Már legyengült állapotban, leginkább csak otthon volt, amikor bekopogott hozzá a halál. Mielőtt elindult volna a végtelen felé, 2010 áprilisában világgá kürtölte fájdalmasan szép gondolatait. Egy lapban jelent meg mindez, amelyet úgy címzett, hogy: „Barátaim, fiam, lányom, szerelmeim, munkatársaim, szétszórt rokonaim.” Aki olvasta, soha nem felejti. Benne volt minden. Nagypéntek éjszakáján kapott szívrohamot, és intenzív osztályára szállították. Ott már kevés látogatót fogadott. Üzent is egyben, hogy most hagyják őt a maga harcával, ám a sors mintha az utolsó íráshoz is muníciót adott volna neki, mert ez jelent meg abban a levélben:

Kérésemre Kati jól működő barikádot szervezett körém, Csak egy őrült nőnek sikerült telefonon áttörnie. Előadást akart. Mondom, intenzív osztályon fekszem. Mit csinál ott? – kérdezte. Haldoklom. Kis szünet, majd: különben hogy van? Különben? Köszönöm jól vagyok…

Így hunyt el 2010. április 16-án, 76 esztendős korában az a Popper Péter, akit nem csak Katalin nevű élettársa, Gábor nevű gyermeke, hanem az egész ország gyászolt…