Őszintén szólva, nem hittem volna, hogy valaha is letelepedik, de itt voltunk, az esküvője napján.

A ceremónia tökéletes volt – szinte túlságosan is tökéletes. Zsófi úgy nézett ki, mintha egy menyasszonyi magazinból lépett volna ki, hosszú, fehér ruhájában végigsiklott a sorok között. El kellett volna vesznem a látvány szépségében, de valami nem volt rendben.

Először azt hittem, csak az idegesség az oka. Az esküvők idegőrlőek, nem igaz? De ahogy Zsófi lépett egyet, majd még egyet, észrevettem, hogy furcsán sétál. Nem az a magabiztos, kecses menyasszonyi lépés volt, amit várna az ember. A lépései aprók voltak, bizonytalanok, szinte mintha botladozna.

Odahajoltam Dávid húgához, Katához.

– Te is látod? – suttogtam, próbálva halkan beszélni.

Kata összeráncolta a homlokát, majd a sorok közé nézett. – Mit kellene látnom? – kérdezte értetlenül.

– Zsófit – mondtam, finoman az állammal jelezve. – Furcsán sétál. Mintha… mintha valami nem lenne rendben.

Kata összeszűkítette a szemét, majd vállat vont. – Túlreagálod. Biztos csak ideges. Nagy nap ez. – Megnyugtatóan rám mosolygott, de ez nem csillapította a bennem növekvő nyugtalanságot. 

Talán igaza volt. De valami a ruha mozgásában zavart. Túl szoros lenne? Történt valami a ceremónia előtt? Próbáltam elhessegetni a gondolatokat, de ahogy Zsófi közeledett az oltárhoz, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a lépései nem csak lassúak, hanem szinte erőltetettek.

Újra odahajoltam, nem bírtam megállni.

– Kata, esküszöm, valami nincs rendben.

– Janka, hagyd abba – suttogta élesen Kata, türelmetlenül. – Tönkreteszed a pillanatot. Ne csinálj jelenetet.

Visszafordultam az oltár felé. Dávid ott állt, szeme csillogott a boldogságtól. Amikor a tekintetünk találkozott, felfelé mutatta a hüvelykujját, és szájmozgással jelezte: „El tudod hinni?” 

Erőltetett mosollyal visszaintegettem, de belül továbbra is nyugtalan voltam.

Ahogy Zsófi közelebb ért az oltárhoz, a gyomrom egyre szorosabbra húzódott. Úgy tűnt, mások is észrevették.

– Csúszik, mint egy árnyék – suttogta valaki mögöttem, egy férfihang enyhe derültséggel. Valami a megjegyzésben jeges borzongást váltott ki belőlem. Újra Katához hajoltam, a hangom alig volt több egy leheletnél.

– Hallottad? Csúszik. Pontosan! Nem sétál rendesen.

– Janka, az ég szerelmére – sziszegte Kata, türelmét vesztve. – Zavarba fogod hozni Dávidot. Hagyj fel ezzel! 

De nem tudtam megállni. Ahogy Zsófi egyre közelebb ért, a lábait bámultam, próbálva értelmet találni a látottaknak. A ruha mozgása természetellenes volt. Nem bírtam tovább. A testem hamarabb mozdult, mint ahogy az agyam felfogta volna.

– Meg kell néznem – motyogtam, előrelépve. Hallottam Kata éles lélegzetvételét, miközben elhaladtam mellette, a menyasszonyra szegezve a tekintetemet.

– Janka! – sziszegte Kata mögöttem, hangja pániktól remegett. De már késő volt. Már ott voltam. 

A szívem zakatolt, és a kezem remegett, amikor kinyúltam. A világ mintha lelassult volna, amikor lehajoltam, és csak egy pár centit emeltem fel Zsófi ruhájának szegélyét. Magam sem tudtam, mit várok. Talán valami cipőproblémát vagy ruhabalesetet. De amit találtam, minden logikát meghazudtolt.

Az egész templom dermedt csendbe borult. 

A gyönyörű fehér ruha alatt valami annyira oda nem illő és sokkoló dolog volt, hogy az agyam egy pillanatra leblokkolt. Férfi cipők. Nagy, fényesre polírozott férfi cipők.

Pislogtam, szinte abban reménykedve, hogy csak hallucinálok. Fölfelé néztem, de senki sem mozdult. Senki sem lélegzett. Zsófi – nem, ez a személy – nem reagált, de én igen. Még közelebb hajoltam, és alaposabban megnéztem. A gyomrom felkavarodott, amikor megláttam a nadrágszövetet, ami részben elrejtve volt a ruha alatt. És aztán a tekintetem feljebb siklott az arcra.

Ekkor jöttem rá.

Ez nem Zsófi volt. 

Egy férfi volt. Parókában, fátyollal takarva az arca nagy részét, de most, hogy közelről láttam, az igazság nyilvánvalóvá vált. A torkom kiszáradt. Felálltam, a kezem reszketett az oldalam mellett, és találkozott a tekintetem Dávidéval.

– Janka...? – Dávid hangja megingott, boldogsága zavartságba fordult. – Mi történik?

Nem tudtam válaszolni.

A templomban senki sem mozdult. Az egész násznép dermedten, tátott szájjal bámult a férfire, aki menyasszonynak öltözve állt az oltárnál. Az általam feltárt igazság olyan súllyal nehezedett a levegőre, mint egy felrobbanni készülő bomba.

Dávid arca elsápadt, szemei rémülten cikáztak köztem, a férfi között a menyasszonyi ruhában és a zavarodott vendégek között. Hátrálni kezdett, majdnem megbotlott a saját lábában.

– Mi… mi a pokol ez? – tört ki belőle, a hangja megrepedt a hitetlenségtől.

A vendégek halk suttogása hirtelen megélénkült, a padok közötti moraj úgy terjedt, mint egy méhkas zúgása.

A menyasszonynak öltözött férfi ekkor megmozdult. Egy félmosoly jelent meg az arcán, amitől a hideg futott végig a hátamon. Lassan, szándékosan felnyúlt, és lerántotta a fátylat, amely az arcát takarta. Aztán a parókát is levette, feltárva rövid, sötét haját.

A templomban lévő vendégek közül többen halkan felsikoltottak.