Amikor örökbe fogadtuk Dávidot, az ötéves, csendes kisfiút, azt hittük, csak idő és szeretet kell, hogy begyógyítsuk a sebeit.
De a hatodik születésnapján kimondott öt szó mindent megváltoztatott:
– A szüleim élnek.
Ez nemcsak az első mondata volt.
Ez volt egy olyan utazás kezdete, amely próbára tette a szerelmünket, a türelmünket, és mindent, amiben a családról hittünk.
Mindig azt hittem, az anyaság természetesen jön majd.
De az élet másként döntött.
Voltak, akik egyszerűen csak teherbe estek, én pedig évről évre próbálkoztam, mégsem sikerült.
Először csak bosszantott. Aztán minden hónappal egyre fájdalmasabb lett.
Az évek teltek.
Végül az utolsó orvosi vizsgálat után kimondták:
– Sajnáljuk.
Még mindig emlékszem arra a napra.
Éppen kiléptünk egy újabb termékenységi klinikáról. A doki szavai visszhangzottak a fejemben:
– Már nincs több lehetőség. Talán az örökbefogadás lenne a legjobb megoldás.
Otthon összerogytam a kanapén, és zokogni kezdtem.
Bence mellém ült.
– Dóra, kérlek… mondd el, mi történt.
A fejemet ráztam. A sírásom remegő sóhajokká csillapodott.
– Nem értem, miért történik ez velünk. Csak egy dolgot kértem az élettől. Egy gyereket. És most azt mondják, hogy soha nem lehet.
– Tudom, hogy nem fair. – Bence átölelt. – De talán van más út is.
Felnéztem rá.
– Az örökbefogadásra gondolsz?
A hangom elcsuklott.
– De az… az nem ugyanaz. Nem is tudom, képes lennék-e szeretni egy gyereket, aki nem az enyém.
Bence két kezébe fogta az arcom.
– Drágám, benned annyi szeretet van. Egy igazi anya vagy – minden értelemben, ami számít.
Napokig gondolkodtam a szavain.
Végül egy reggel, amikor a konyhaasztalnál ült és kávézott, azt mondtam:
– Készen állok.
Felpillantott.
– Örökbe fogadni egy gyereket.
Bence szeme felragyogott.
– El sem hiszed, mennyire örülök ennek!
Felvontam a szemöldököm.
– Már gondolkodtál rajta, igaz?
Felnevetett.
– Talán egy kicsit. – A laptopja felé intett. – Van egy közeli nevelőotthon. Ha akarod, meglátogathatjuk a hétvégén.
Vettem egy mély levegőt.
– Csináljuk.
A nevelőotthonba menet feszülten bámultam ki az ablakon.
– Mi van, ha nem kedvelnek minket? – suttogtam.
Bence megszorította a kezem.
– Szeretni fognak.
Ahogy megérkeztünk, egy kedves nő, Judit néni fogadott minket.
– Rengeteg csodálatos gyerekünk van, akiket örömmel bemutatok nektek.
Egy tágas játszószobába vezetett minket. A szoba tele volt nevetéssel és zsibongással.
A gyerekek játszottak, futkostak, labdáztak…
De egy kisfiú a sarokban ült, mozdulatlanul.
A szemem megakadt rajta.
Nem játszott. Csak nézett.
Azok a mélybarna szemek olyan okosak és figyelmesek voltak, hogy szinte átláttak rajtam.
Lassan leguggoltam elé.
– Szia, kicsim. Hogy hívnak?
Félénken nézett rám, de nem szólt semmit.
Felnéztem Judit nénire.
– Nem beszél?
A nő elmosolyodott.
– Ó, Dávid beszél. Csak idő kell neki. Ha biztonságban érzi magát, majd megnyílik.
A szívem összeszorult.
– Szia, Dávid. Nagyon örülök, hogy találkoztunk.
[ ]
Később az irodában Judit néni elmesélte a kisfiú történetét.
– Csecsemőként hagyták itt egy másik nevelőotthon ajtaja előtt.** – mesélte halkan. –** Egy cetlit hagytak mellette: "A szülei meghaltak, és én nem tudok gondoskodni róla."
Bence és én összenéztünk.
– Nagyon sok mindent átélt már, igaz? – kérdeztem elcsukló hangon.
Judit néni bólintott.
– Többet, mint sok felnőtt. De ő egy csodálatos kisfiú. Csak valakire van szüksége, aki hisz benne. Aki szereti.
Abban a pillanatban már nem volt kérdés bennem.
– Őt szeretnénk.
Bence rám nézett, majd határozottan bólintott.
Ahogy aláírtuk a papírokat, valami megváltozott bennem.
Reményt éreztem.
Dávid hazajött velünk.
És az életünk soha többé nem volt ugyanaz.
A kihívások