Semmi sem állíthatta volna meg Gábort abban, hogy megragadja a régóta várt előléptetést és a hat számjegyű fizetést, ha minden jól megy. Így hát izgatottan várta a napot.

Nyolc óra ütött, amikor Gábor berontott az étkezőbe, szeme még mindig a telefonján, nem pedig a feleségén, Zsófián vagy két kisfián, Mátén és Leventén...

„Jó reggelt, drágám,” mondta Zsófia.

„Jó reggelt, Apa!” – zengett egybe a két fiú.

De Gábor nem válaszolt. Gyorsan megragadott egy pirítóst, gondolataiban az előtt álló bemutatóval, és sietve visszatért a szobájába, hogy elkészüljön.

„Zsófia, hol van az a fehér ingem?” – dördült fel hirtelen Gábor hangja a hálószobából, miközben mindenki még mindig a reggelijét élvezte.

„Épp most tettem be a mosásba, a többi fehér ruhával együtt.”

„Hogy érted azt, hogy épp most tetted be a mosásba? Három napja mondtam, hogy mossad ki. Tudod, hogy az a szerencseingem. És ma kellett volna rá a megbeszélésre,” csattant fel Gábor, ahogy visszasietett az étkezőbe.

„Miért nem tudsz soha semmit jól csinálni? Miért kell mindig mindent elrontanod? Ma nagy nap van nekem. Mit fogok most felvenni?”

Zsófia arcát elöntötte a szégyen, és mentegetőzni kezdett.

„Ne kiabálj velem reggel, Gábor. Nem volt elég fehér ruha a mosáshoz. Összegyűjtöttem őket, amíg lett egy teljes adag. És nem ez az egyetlen fehér inged. Nem olyan nagy ügy. Szóval hagyj abba a ugatást, rendben?”

„Ó, tényleg? Ugatok? Most akarod ezt megbeszélni?”

„Mit akarsz, Gábor? Hisztit csapsz egy ostoba kis dolog miatt. És senkit sem érdekel majd, hogy milyen színű inget viselsz, amikor mindenki a rohadt bemutatódra fog figyelni.”

„Egy rohadt bemutató? Mondd csak... Ezt mondtad? Tudod, mennyit dolgoztam éjjel-nappal azon a projekten?”

„Figyelj a szavaidra. A gyerekek...”

„És tudod mit? Te egész nap itthon ülsz, és semmit sem csinálsz,” tört ki Gábor. „Túl nehéz egy egyszerű dolgot megjegyezni? És az a barátnőd a lakás alatt... Egész nap csak pletykálsz vele, mintha megoldanátok az egész világ problémáját. Csak Bla Bla Bla és SEMMIT nem csinálsz itthon.”

„Gábor, hagyjuk abba. A gyerekek néznek. Megijeszted őket.”

„Ó, tényleg? És senki sem figyel téged, amikor egész nap a telefonodon pletykálsz a barátnőiddel. Ki mit csinált... Kinek a felesége kavar valakivel... és alapvetően itthon ülsz, és semmit sem csinálsz? Senki sem figyel ezt, ugye, Zsófia?”

„És tudod mit? Feladom... Nem bírom tovább ezt a szemetet. Soha nem lehetsz jó feleség, ha még egy egyszerű dolgot sem tudsz megcsinálni nekem.”

Gábor felöltözött egy véletlenszerű öltönybe, és kiviharzott a házból, magával ragadva a aktatáskáját.

Amikor Gábor bemutatta projektjét, telefonja folyamatosan rezgett a zsebében. Minden csörgésre szíve megugrott, azt gondolva, hogy Zsófia hívja, hogy bocsánatot kérjen, ahogy mindig tette, amikor veszekedtek.

„Ez egy fenomenális bemutató volt, Gábor. Jó munka, haver,” gratulált neki főnöke, Adams úr. És Gábor boldogan vette át álmai előléptetését.

Hazafelé vezetve megnézte telefonját, és meglepődött, hogy nem látta Zsófia hívásait vagy üzeneteit. Általában hívott vagy küldött neki szívecske és mosolygós emojikat egy bocsánatkérő hangüzenettel, amikor veszekedtek. De ezúttal nem volt semmi.

„Furcsa! Még mindig haragszik rám, ugye, drágám?” motyogta Gábor, mielőtt megállt egy útszéli virágárusnál, és vett egy csokor Zsófia kedvenc fehér rózsájából. Örömmel ragyogott, miközben felvette a liftet a magas emeleti lakásához, ahonnan a tengerre nyílt kilátás.

„Drágám, itthon vagyok!” kiáltott Gábor, dobva a kulcsokat az asztalra. De nem érkezett válasz, csak a saját hangja visszhangzott a falakon.

Gábor elhelyezte a virágokat egy vázában, és átkutatta az összes szobát a házban, de nem talált senkit.

„Zsófia, drágám....” kiáltott újra. „Srácok? Apa itthon... Máté? Levente?”

„Hol vannak mindenki?”

Idegesen, Gábor felvette a telefonját, hogy felhívja Zsófiát, amikor egy jegyzetet vett észre a kávézóasztalon, amit egy piros toll tartott a helyén. Remegve felvette, és dadogva olvasta a szavakat: „El akarok válni.”

Gábor a kanapéra rogyott, a jegyzet nehéznek érződött a kezében, ahogy újra és újra elolvasta.

„Ez valami vicc?”

Gábor lehunyta a szemét, remélve, hogy nem valóság. Felhívta Zsófiát telefonon.

„Vedd fel... Zsófia... kérlek... vedd fel,” suttogta kétségbeesetten. De nem érkezett válasz.

„Hova ment? Hol vannak a gyerekek?” suttogta, miközben a névjegyzéken átgörgetett, hogy felhívja Zarát, Zsófia nővérét.

„Szia... Zsófiánál vagy? Épp hazajöttem, és ő nincs itt....” beszélt, idegesen csippentve az ujjait.

„Zsófia most kórházban van, Gábor.”

„A kórházban?? Mi-Mi történt vele?”

A vonal elnémult, miközben Gábor kirohant a lakásból és az utcára, kiabálva egy közeledő taxi felé.

„Tartsd meg a visszajárót,” sietett ki a taxiból, és berohant a kórházba, szemeivel keresve Zarát.

„Hol van? Oh istenem, Zara. Mi történt Zsófiával? Jól van?”

„Tényleg, Gábor? Azt kérdezed, hogy jól van-e? Ő miattad van itt... Te tetted ezt a nővéremmel. Azt mondtad neki, hogy nem elég 'feleség' neked?”

„Nézd, erről majd később beszélünk, rendben?” Gábor aztán sietett találkozni az orvossal.

„Doktor, jól van a feleségem? Láthatom?”

„Enyhe roham volt. Semmi aggodalomra okot adó... Nincs veszélyben. De vigyáznia kell az egészségére most. Igen, mehet be, de csak tíz percig, mert pihennie kell.”

Gábor remegve sétált be a kórterembe, próbálva mosolyogni, ahogy közeledett Zsófiához.

„Szia, tudom, hogy én... Amit tettem, az... Nézd, sajnálom, és csak....”

De Zsófia félbeszakította Gábort.

„Ne légy túl kemény magadhoz. Nem kell. Mert tudod mit? Nem akarom hallani többé.”

„Drágám, kérlek, hadd magyarázzam el.”

„Nem akarok semmit hallani. Többé nem. Válás az egyetlen dolog, amit akarok.”

„Mi-Mi? Miért... Zsófia, nézd, csak viccelsz... Túlzásba viszed, rendben?”

„Miért? Azt kérdezed, hogy miért?” Zsófia összevonta a szemöldökét. „Mert eltemettem az életemet élve, Gábor. Ambícióim, terveim... és álmaim voltak. Az egyetemen az elsők között végeztem. Több belsőépítészeti cég, olyan sok közülük, lenyűgözte a portfólióm, és felajánlották, hogy csatlakozzak hozzájuk New Yorkban.”

„Drágám, látod, csak bonyolítod a dolgokat. Menjünk haza, és rendezzük el a dolgokat....”

„Fogd be. Csak fogd be,” emelte fel a hangját Zsófia. „Vagy csak menj el, ha nem vagy kész meghallgatni.”

„Téged választottalak minden lehetőség helyett, és ez tönkretette az életemet. Neked sikeres karriered van. Tiszteletet szereztél a társadalomban és elismerést, mint játéktervező. De én? Csak úgy bántál velem, mint egy farokkal. Mint egy kutya, aki egy kényelmes ketrecben él, ugyanazokat az unalmas házimunkákat végezve éjjel-nappal. És mégis van bátorságod azt mondani, hogy semmit sem csinálok?”

[ ]

„Kérlek, drágám, sajnálom, rendben?” próbálta megnyugtatni Zsófiát Gábor. „Nézd, mindent értetek csinálok. Boldognak akarlak titeket. Tudom, hogy hibáztam... Sok hibát követtem el. De kérlek, adj egy esélyt, hogy helyrehozzam a dolgokat. Dolgozhatunk ezen együtt, rendben?”

„Nem, nem tudom ezt tovább csinálni. Nem tudok hazudni magamnak. Neked. És a gyerekeknek. 32 éves vagyok, de úgy érzem, mint egy vénasszony. Csak utállak, Gábor. Olyan undorító vagy.”

„És mi lesz a gyerekekkel, Zsófia?”