Idén azonban az igénybevétele teljesen új szintre lépett.

Hat év. Ennyi ideje vagyunk házasok Istvánnal.

Ne értsen félre, a kapcsolatunk nem csak rossz. István elbűvölő tud lenni, amikor akar, és voltak csodás pillanataink együtt. De van benne egy tulajdonság, ami egyszerűen kihoz a sodromból.

Az önimádása.

Például vegyük a tavalyi Hálaadást. Istvánnak az volt a nagyszerű ötlete, hogy mindkét családunkat meghívjuk vacsorára. Egy reggel, a reggelizőasztalnál közölte ezt, mintha épp megoldotta volna az éhínséget.

„Klára,” mondta, „idén szerintem mi rendezzük meg a Hálaadást.”

„Rendben,” válaszoltam. „Hogyan osztjuk fel a feladatokat?”

Intett egyet, mintha csak egy könnyű feladatot adtam volna fel neki.

„Ó, te sokkal jobban tudod ezeket,” mondta. „Én majd kezelem... nem tudom, talán az italokat. Csak legyen emlékezetes, rendben?”

Jobban kellett volna tudnom, de mégis beleegyeztem.

Két hétig tervezgettem és készülődtem, míg István fantáziafutballal foglalkozott, és néha-néha megkérdezte, „Szükséged van valamire, amit én beszerezhetek?”

A nagy napon én sütöttem meg a pulykát, készítettem a köretek, és még két sütemény is kikerült a kezeim közül.

És István? Ő behozta a söröket tartalmazó hűtőládát a nappaliba. Ennyi volt a hozzájárulása.

Vacsora után, amikor mindenki dicsérte az ételt és a díszítést, István úgy döntött, itt az ideje, hogy ő vegye át a dicséreteket.

„Örülök, hogy mindenkinek ízlik,” mondta. „Idén valami különlegeset akartam.”

Azt hittem, rosszul hallottam.

„Tényleg?” kérdeztem. „Melyik részét akartad különlegesre? A zöldborsófőzeléket vagy az asztaldíszt?”

Természetesen nem válaszolt.

És ez István dióhéjban. A dicséretet akarja, anélkül, hogy egy ujját is megmozdítaná.

Aztán jött az előző év a születésnapján.

Hetekig készítettem egy egyedi fényképalbumot, amibe beletettem a közös utazásaink és különleges pillanataink képeit. Alig vártam, hogy lássam a reakcióját, amikor kibontja.

De miután végignézte az oldalakat, csak annyit mondott, „Ó. És hol van az igazi ajándék?”

Nem csak a szavai fájtak. Az volt a pofátlanság.

Egy olyan férfihez mentem hozzá, aki egykoron verseket írt nekem, és most már nem tudott értékelni egy szívből jövő gesztust. Ez a pillanat összetörte bennem valamit.

Rájöttem, hogy ő már nem az az ember, akibe beleszerettem.

És akkor jött az ő 35. születésnapja. Az utolsó csepp a pohárban.

Vacsoránál István lazán közölte velem a terveit.

[ ]

„Klára, idén egy nagy, rendes születésnapi vacsorát akarok,” mondta. „Hívjuk meg a családot, a haverokat, mindenkit.”

Felnéztem rá. „Tehát azt akarod, hogy én szervezzem meg?”

„Hát persze,” mondta. „Te jó vagy ezekben. Csak legyen rendes, rendben? Nem akarok szégyenkezni mindenki előtt.”

„Rendes?” ismételtem meg.

„Igen, csak ne csinálj túlzásokat. Maradjunk a klasszikus vonalon.”

Látja az önimádatot itt? Látja, ahogy úgy gondolja, megérdemel egy születésnapi partit, miközben tudja, hogy mennyire megbántott a szavaival az előző alkalommal?

Őszintén szólva, nem akartam beleegyezni, de úgy döntöttem, adok neki még egy esélyt. Végül is a születésnapja volt, és különlegessé akartam tenni, még ha nem is érdemelte meg.

A következő két hétben beleástam magam István „nagy, rendes születésnapi vacsorájának” szervezésébe. Ha klasszikusat akart, hát klasszikusat kapott.

Összeállítottam egy lenyűgöző menüt, amiben volt spenóttal töltött csirke, rozmaringos burgonya, egy sajttábla olyan sajtokkal, amelyek nevét alig tudtam kimondani, és egy háromrétegű csokoládétorta, ami a díszlet csúcspontja lett.

Minden nap munka után hazajöttem, összefogtam a hajam, és nekiláttam a takarításnak, rendezésnek és előkészítésnek. Még székeket és egy összecsukható asztalt is kölcsönkértem a szomszédunktól, Janicétól, csak hogy biztos legyen mindenki számára hely.

István hozzájárulása? Semmi.

„El vagyok havazva a munkával,” mondta egyik este, miközben levetette a cipőit és beledőlt a kanapéba. „De te bírod ezt, drágám. Te jó vagy ezekben a dolgokban.”

Jó ezekben a dolgokban? Annyira kimerült voltam, hogy sírva fakadtam volna.

De ahelyett, hogy kirobbantam volna, mosolyogtam és mondtam: „Igen, bírom.”

Végre eljött a nagy nap.

Korán keltem, eltökélt szándékkal, hogy minden tökéletes legyen.

A ház makulátlan volt. Az asztal megterítve, összeillő terítőkkel és kézzel írt névkártyákkal. Az előételek hűltek, a főételek rotyogtak, és a tortát ehető aranyforgáccsal díszítettem.

Igen, ennyire elmentem.

István dél körül sétált be a konyhába, mint mindig, a telefonját pötyögve. Alig pillantott rá a kiterített ételsorra.

„Jó lett,” motyogta, miközben kinyitotta a hűtőt, hogy kivegyen egy üdítőt.

„Jó lett?” ismételtem, féltréfásan, de remélve, hogy észreveszi az általam belefektetett erőfeszítést.

„Igen,” mondta, majd becsukta a hűtő ajtaját. Aztán, mintha semmi különös nem történt volna, hozzátette: „De hát, uh, ne fáraszd magad a befejezéssel.”

„Mit értesz ez alatt?”

„A srácokkal megyek a bárba meccset nézni. Mondd meg mindenkinek, hogy valami közbejött.”

„Ott hagyod a saját születésnapi vacsorádat?” kérdeztem. „István, hetek óta ezt szervezem!”

„Nem nagy ügy, Klára,” legyintett. „Csak hívd fel őket, mondd, hogy elfoglaltak vagyunk vagy valami. Megértik.”

„Megértik?” A hangom emelkedett. „István, az emberek már úton vannak! Azt mondtad, legyen rendes, és most elmész?”

„Nem akarom magam cikizni a srácok előtt,” mondta, és befejezte a beszélgetést.

Aztán felkapta a kabátját és kiment az ajtón.

„Nem teheted ezt, István!” kiabáltam, de ő már elment.

Olyan összetört voltam. Szívemet, lelkemet és megtakarításaimat öltem bele ebbe a vacsorába, és ő csak úgy otthagyott, mintha semmi sem számítana.

Mindent lemondjak? Az összes munkám után?

De leginkább megalázottnak éreztem magam.

Hogyan bánhat így velem? Hogyan súrolhatja le az összes erőfeszítésemet, mintha semmit sem számítana?

Bámultam az asztalt, miközben a gyertyák gúnyosan pislákoltak.

Ezt érdemled, Klára? kérdeztem magamtól. Így hagyod, hogy István bánjon veled? Nem. Ezt nem teheted meg.

Ekkor döntöttem el, hogy nem mondom le a vacsorát. Nem engedem, hogy újra rosszul érezzem magam miatt.

Ha István úgy döntött, hogy elkényeztetett kölyökként viselkedik, hadd tegye, de nem anélkül, hogy megmutatnám neki, mit jelent valójában a „cikis”.

Fogalmam sem volt, hogy kivel áll szemben.

Fogtam a telefonomat, és csoportos üzenetet küldtem az összes vendégnek:

A buli még mindig tart! Változás a tervekben. Találkozzunk a főutcán lévő bárban. Hozzátok az étvágyatokat!

Aztán nekiláttam a munkának.

Összecsomagoltam az összes ételt, és betöltöttem a kocsiba. Aztán egyenesen a bárba hajtottam, amit István említett.

Amikor megérkeztem, a hely már zajos volt. Körülnéztem, és megláttam Istvánt, ahogy az asztalnál ül a haverjaival, háttal az ajtónak. Teljesen tudatlan volt a jelenlétemről.

„Uh, hölgyem? Segíthetek valamiben?” kérdezte a pultos széles szemekkel, miután észrevette az ételtartókat, amiket vittem.

Mosolyogva válaszoltam. „Csak szeretnék egy kis ételt megosztani néhány olyan emberrel, aki valóban értékelni fogja.”

Kiválasztottam egy asztalt a bár közelében, István csoportja teljes látóterében, és elkezdtem kipakolni az ételt. Az étel illata gyorsan felkeltette mindenki figyelmét. A közeli vendégek nyakukat nyújtogatták, hogy lássák, mi történik.

„Mi folyik itt?” kérdezte egy férfi, a lakomára mutatva.

Elég hangosan válaszoltam ahhoz, hogy az egész teremben hallatszódjon. „Ez lett volna a férjem születésnapi vacsorája. De ő úgy döntött, hogy inkább engem otthagy, és idejön, szóval gondoltam, miért hagyjam kárba veszni az ételt?”

A terem morajlani és nevetni kezdett, és néhányan még tapsoltak is. Ekkor fordult meg végre István, és észrevett engem.

Azonnal odarohant, miközben a haverjai maguk között mormogtak.

„Klára! Mit csinálsz itt?” suttogta hevesen, idegesen pillantva köztem és a növekvő tömeg között.

Én még csak rá sem néztem.

Ehelyett a legközelebbi csoport vendégekhez fordultam. „Szeretitek a sonkát? Szolgáljatok magatokra! A torta is úton van.”

Éppen, amikor István további tiltakozásra nyitotta a száját, kinyílt az ajtó, és beléptek a szülei, az én szüleim, a nővére és a mi unokatestvéreink.

Ránk, az ételre, majd az összes falatozó emberre néztek.

István anyja, áldásos őszinteségével, egyenesen odament hozzá. „Mi folyik itt, István? Klára azt mondta, hogy itt találkozunk a születésnapodra, de miért szolgál ki ételt egy bárban?”

István úgy nézett ki, mintha a földbe szeretne süllyedni.

„Uh, bonyolult, anya,” motyogta.

„Ó, szívesen elmagyarázom!” avatkoztam közbe. „István úgy döntött, hogy a barátaival való meccsnézés fontosabb, mint az általa követelt vacsora. Szóval idehoztam neki a vacsorát!”

Apja csak csóválta a fejét. „Milyen tiszteletlen,” mormolta.

Közben az én anyám fogott egy tányért, és azt mondta: „Nos, az étel csodálatosan illatozik. Együnk!”