– Te meg mit csináltál?! – ordította, miközben dühösen közeledett. Látszott rajta, hogy nem ez lesz az a pillanat, amikor békésen megbeszéljük a helyzetet.

A szívem hevesen vert, de mielőtt bármit tehettem volna, az anyósülés ajtaja kivágódott, és a feleségem – aki alig 150 centi magas és talán 43 kiló – kipattant a kocsiból. Hihetetlen sebességgel szembefordult a hegyomlás méretű férfival, és teljes hangerővel kezdett kiabálni.

– Te normális vagy?! Mi lett volna, ha a gyerekünk hátul ül?! Hát nem figyelsz oda, amikor vezetsz?! – zúdította rá a kérdéseket, miközben a fickó egy pillanatra megdermedt. Látszott rajta, hogy soha nem számított ilyen heves reakcióra egy ilyen apró nőtől.

A jelenet abszurd volt. Kívülről nézve olyan volt, mintha egy aprócska csivava akarná rendre utasítani a legnagyobb, legfélelmetesebb rottweilert. A férfi köpni-nyelni nem tudott. A dühös arc helyett egyre inkább zavart és megszeppent lett, és miközben a feleségem tovább záporozta rá a kérdéseket és szidalmakat, ő csak állt ott, lehajtott fejjel.

– Bocsánat, tényleg… tényleg nagyon sajnálom – mondta végül, szinte suttogva. Még mielőtt visszatérhetett volna a saját autójához, legalább háromszor elismételte, hogy sajnálja.

Mint később kiderült, teljesen jogos volt a feleségem dühkitörése. Egy másik autós fedélzeti kamerája rögzítette az ütközést, és a felvételekből világosan látszott, hogy a BMW sofőrje éppen a telefonját nézegette, amikor nekünk csapódott. Ez nem maradt következmények nélkül: amikor megérkeztek a rendőrök, és megmutatták a videót, a nagydarab fickó nem tudott védekezni. Nemcsak bocsánatkérések sorozata hangzott el, de még egy jókora bírságot is kiosztottak neki.

A tanulság? Néha a legkisebbek is lehetnek a leghangosabbak, és nem a méret vagy az izomerő dönti el, ki nyeri a helyzetet. A feleségem határozott fellépése és bátorsága teljesen megfordította a szituációt, amit talán egy percig sem bírnék nevetés nélkül felidézni: egy csivava, aki tökéletesen rendre utasított egy rotweilert.