– Megtaláltad már a ruhát? – írta szinte naponta. – Ügyelj rá, drágám, hogy valami szépet válassz. Nem akarsz úgy kinézni, mint egy horgolt terítő.

Ennek ellenére, bár folyton zaklatott a ruhával, mindig talált valami kifogást, amikor meghívtam, hogy jöjjön velem vásárolni.

– Sajnálom, migrénem van – mondta egyszer. Máskor meg: – Ó, ezen a hétvégén túl elfoglalt vagyok.

Édesanyám is észrevette.

– Furcsa, hogy ennyire érdeklődik, mégsem akar eljönni megnézni – jegyezte meg egy délután, miközben már a harmadik esküvői szalonban válogattunk aznap.

– Én sem értem – mondtam, miközben megpróbáltam az izgalomra koncentrálni, hogy megtalálom a tökéletes ruhát. – De legalább nem kell elviselnem, hogy kritizálja a választásaimat, ugye?

Ekkor megpillantottam egy gyönyörű, elefántcsontszínű, A-vonalú ruhát, finom csipkedíszítéssel és szív alakú nyakkivágással. Amikor felpróbáltam, tudtam, hogy ez az. Ahogy finoman simult az alakomon, majd lágyan bővült ki, és ahogy a gyöngyök fénye megcsillant a ruhán, ez volt az, amiről álmodtam.

– Ó, kicsim – suttogta anya könnyekkel a szemében. – Ez az!

A ruha ára 3.000 dollár volt, több, mint amit terveztem költeni, de a tökéletesség néha áldozatokat követel. Amikor a próbafülkében álltam, édesanyám minden szögből fényképeket készített rólam, és valóban menyasszonynak éreztem magam.

Hazaérve azonnal írtam Juditnak, hogy megtaláltam az álomruhát. Pár percen belül válaszolt, és követelte, hogy vigyem át a ruhát, hogy megnézhesse.

– Sajnálom, Judit, de a nagy napig itt fogom tartani. Küldök képeket, amiket anya készített – írtam vissza.

– Nem akarok képeket látni! – jött az azonnali válasz. – Hozd ide a ruhát!

Ismét határozottan visszautasítottam, és bár rendkívül kitartó volt, végül rájött, hogy nem kockáztatom a drága ruhám sérülését azzal, hogy átviszem hozzá.

Két héttel később épp anyámnál töltöttem a napot, esküvői részletekről beszélgettünk, és DIY asztaldíszeket készítettünk. Amikor este hazaértem, valami furcsa volt. A lakás túl csendes volt, és Márk cipői sem voltak ott az ajtó mellett, ahol általában lerúgja őket.

– Márk? – szóltam, miközben ledobtam a kulcsaimat a konyhapultra. Nem érkezett válasz.

A hálószobába mentem átöltözni, és ekkor pánik fogott el. Az esküvői ruhát tartalmazó ruhazsák nem lógott a szekrény ajtaján, ahol hagytam. Azonnal tudtam, mi történt.

Reszkető kézzel hívtam fel Márkot.

– Hé, szívem – vette fel, a hangja furcsán bizonytalan volt.

– Elvitted a ruhámat anyádhoz, ugye? – kérdeztem élesen.

– Csak meg akarta nézni, és te nem voltál itthon, úgyhogy…

– Azonnal hozd vissza! – szakítottam félbe.

Amikor Márk fél órával később belépett az ajtón, már a tekintetéből tudtam, hogy baj van. Mosolygott, mintha minden rendben lenne, de a szemeiben ott bujkált a bűntudat. Szívem a torkomban dobogott, miközben kinyitottam a ruhazsákot. A ruha megnyúlt, a csipke több helyen elszakadt, és a cipzár ferde volt, a fogai megtörve csillogtak a fényben.

– Mit tettél? – suttogtam.

Márk értetlenkedve nézett rám. – Ez… nem olyan rossz. Nem tudom, hogy történt.

– Ne légy nevetséges! – vágtam közbe. – Judit felpróbálta, ugye?

Judit a telefonhívásomban is tagadta a felelősséget, ezért másnap Márk húga, Réka állított be, és átadott egy titkos fegyvert: képeket Juditról, ahogy nevetségesen feszeng az én esküvői ruhámban. Ez volt az a bizonyíték, amit már nem tagadhatott le.

Amikor szembesítettem Juditot a képekkel, csak nevetett. Nem tudta, hogy most már én vagyok fölényben. A Facebookon mindent nyilvánosságra hoztam, és ez megpecsételte a történet végét: Judit végre hajlandó volt fizetni, de én már meghoztam a döntésemet. Az esküvő nem történt meg, és úgy éreztem, végre megszabadultam ettől a mérgező családtól.