Az iskolai évek során nem minden diák kap egyenlő bánásmódot. Sajnos sok tanár nem való a tanári pályára, és vannak olyan pedagógusok, akik inkább elnyomják, mintsem ösztönzik a diákjaikat. Péter története is egy ilyen helyzetről szól. Szegény családból származott, és édesanyja az iskolában dolgozott takarítóként. Péter gyakran segített neki munka után – padlót mosott, vizet hordott, és mindenben támogatta. Bár nem volt neki szégyen, az osztálytársak és még a tanárok is gyakran kinevették emiatt.
A legnagyobb kritikusa a biológia tanárnő, aki mindig a gazdagabb diákok felé húzott. Nem egyszer nyíltan kimondta, hogy Péterből „úgysem lesz semmi”, és hogy „az igazgató gyermeke soha nem süllyed le a takarítói szintre, és a takarító gyermeke sem emelkedik soha fel oda”. A tanárnő, aki híres volt arról, hogy sok gyerek életét megkeserítette, Pétert különösen szerette gúnyolni és lenézni.
A húszéves osztálytalálkozóra mindenki kíváncsian érkezett, és egy elegáns étteremben gyűltek össze a régi osztálytársak és néhány tanár is. A biológia tanárnő is megjelent, aki azóta sokat öregedett, de a hozzáállása egyáltalán nem változott. Sorra kérdezte, ki mit ért el az életben, de Péterre különösen kíváncsi volt.
Amikor Péterre került a sor, gúnyosan kérdezte: „Nos, Péter, milyen munkát sikerült szerezned? Kukás vagy takarító lettél?” Az asztalnál mindenki elcsendesedett, várva, hogyan reagál Péter.
Péter higgadtan válaszolt: „Nem, házakat építek.” A tanárnő arcán megjelent az ismerős, szarkasztikus mosoly. „Szóval, építőmunkás lettél?” – kérdezte továbbra is lekezelő hangnemben.
Péter ekkor felemelte a fejét, és büszkén így válaszolt: „Nem építőmunkás vagyok. A saját építőipari cégem vezérigazgatója.” A válasz teljes döbbenetet váltott ki az asztalnál, különösen a biológia tanárnőből, aki szinte szóhoz sem jutott.
Amikor az est végén Péter elköszönt és kifelé indult, észrevette a tanárnő régi, kopott Suzuki-ját a parkolóban, miközben Péter sofőrje kinyitotta a Mercédes ajtaját odafordult hozzá, és mosolyogva csak ennyit kérdezett: „Még mindig a Suzuki?” A tanárnő arca elvörösödött, de válaszolni nem tudott. Az igazság pillanata volt ez – Péter megmutatta, hogy az előítéletek és az elnyomás ellenére is messzire lehet jutni. Sokszor pedig azok kritizálják a másikat, akik megrekedtek az életben. Az osztrálytársakba biztos beleégett ez a pillanat.
Ez a történet emlékeztet arra, hogy soha nem szabad embereket az anyagi helyzetük vagy származásuk alapján megítélni. Péter bebizonyította, hogy a kemény munka és a kitartás meghozza gyümölcsét, és hogy azok az emberek, akik egykor lenézték, mára kénytelenek elismerni a sikereit.