A hálaadás a családi összejövetelek, a nevetés és a finom ételek ünnepe kellett volna, hogy legyen. De az idei vacsoránk valami egészen mássá alakult: döbbenetes és ijesztő pillanatokat hozott, amikor rájöttem, hogy a férjem egy olyan titkot rejteget, ami akár szét is szakíthatta volna a családunkat.
A hálaadás estéje tökéletesen kezdődött. Az asztal megterítve, a levegőben a sült pulyka ínycsiklandó illata terjengett, és a családunk minden tagja boldogan beszélgetett egymással.
Férjem, Péter épp a pulyka utolsó simításait végezte, én pedig az asztalnál ügyeltem rá, hogy mindenki kényelmesen elhelyezkedjen. Kislányunk, Zsófi – nyolcéves, és tele van kíváncsisággal – szokatlanul csendes volt aznap este. Az asztalnál ülve hol az ablakon nézett ki, hol a ruhája szegélyét babrálta.
Zsófi általában álmodozó természetű, így azt hittem, hogy talán a rokonok érkezését várja, vagy csak izgatott a vacsora miatt. De amikor Péter mosolyogva ránézett, a kislány nem mosolygott vissza, és nyugtalansága egyre szembetűnőbbé vált.
Amint mindannyian helyet foglaltunk az asztal körül, én pedig már majdnem elkezdtem felvágni a pulykát, Zsófi hirtelen felállt a székén. Kis testével valahogy sikerült magára vonnia az egész szoba figyelmét.
Hangja tiszta és határozott volt, miközben megszólalt:
„És hol van ő?!”
A szoba teljesen elnémult. A gyomrom összeszorult, a testemet jeges rémület járta át. A szüleim és Péter szülei ideges pillantásokat váltottak egymással, és Péter mozdulatai is megdermedtek. Az agyam zakatolni kezdett, hogy megértsem, mi történik.
„Ki, édesem?” – kérdeztem próbálva nyugodtnak tűnni, bár a hangom remegett.
„Az a nő, akit apa a sufniban rejteget!” – jelentette ki Zsófi, az arca komoly volt, de értetlenség tükröződött rajta.
„Milyen nőről beszélsz, Zsófi?” – kérdeztem döbbenten, miközben Péterre néztem, akinek arca ijesztően elsápadt.
Zsófi kezeit csípőre tette, és keményen az apjára szegezte a tekintetét. „A nő, aki a sufniban lakik! Láttam őt a saját szememmel! Apa akkor megy ki hozzá, amikor te elmentél bevásárolni vagy dolgozni.”
A kezem remegni kezdett, a kést, amit tartottam, leejtettem az asztalra. A szobában mindenki Péterre nézett, aki szótlanul ült, mintha képtelen lenne megszólalni.
„Zsófi, biztosan félreérted a helyzetet” – próbáltam mosolyogni, hogy megnyugtassam a többieket, miközben a szívem hevesen vert.
Zsófi azonban nem engedett. Megfogta a kezem, és határozottan rántott rajta. „Nem, anya! Ott van most is! Láttam őt múlt héten! Gyerünk, menjünk ki a sufniba, és nézzük meg!”
Péter ekkor végre megszólalt. Hangja halk volt, mintha a súlyos szavak nehezen hagynák el a száját. „Emese… Azt hiszem, ideje, hogy beszéljünk.”
Feltápászkodott, majd az ajtó felé indult, jelezve, hogy kövessem. Az asztalnál ülők értetlenül néztek ránk, én pedig egy erőtlen mosollyal próbáltam nyugtatni őket, mielőtt követtem a férjemet.
A hideg esti szél megcsapott, ahogy a kertben sétáltunk. A sufni, amit mindig csak a kerti szerszámok tárolására használtunk, most fenyegetőnek tűnt. Ahogy Péter megállt az ajtó előtt, szinte hallottam, ahogy a szíve hevesen dobog.
„Sajnálom, Emese” – mondta megtört hangon, miközben lassan kinyitotta az ajtót.
A sufniban, a halvány fényben, egy nő gubbasztott. Nem az a fiatal, csinos szerető, akitől a legrosszabb rémálmaimban féltem. Ehelyett egy ötvenes éveiben járó, megviselt külsejű asszony ült ott, akinek szemei tele voltak fájdalommal.
„Ki ez?” – kérdeztem döbbenten, ahogy a nőre és Péterre néztem.
Péter lesütötte a szemét, mintha szégyellné magát. „Ő… ő Kriszta. Az édesanyám.”
A világ forgása megállni látszott.
„Az anyád? Azt hittem… azt hittem, hogy…”
„Halott?” – vágott közbe keserű mosollyal. „Igen, ezt mondtam mindenkinek. De pár hónapja véletlenül találkoztam vele. Hajléktalan volt, és a munkahelyem közelében koldult. Nem tudtam, hogyan hozzam be az életünkbe, ezért idehoztam. Sajnálom, Emese.”
Kriszta, a nő, aki Péter múltjából kísértetként bukkant elő, most ott ült előttünk. Arca gyötört volt, egy olyan emberé, akit az élet keményen megpróbált.
„Nem akartam problémát okozni” – suttogta Kriszta. „Mondtam Péternek, hogy jól megvagyok az utcán, de ő ragaszkodott hozzá, hogy segítsen.”
A harag és a szánalom érzései kavarogtak bennem. Péter a múltjával küzdött, miközben próbálta megvédeni a jelenünket.
„És mi volt a terved?” – kérdeztem halkan, de határozottan. „Tényleg örökre a sufniban akartad rejtegetni?”
Péter sóhajtott, és a kezével az arcát dörzsölte. „Nem tudtam, mit tegyek. Féltem, hogy elítéled őt… és engem is.”
Ahogy néztem Kriszta fáradt, meggyötört arcát, megértettem, hogy ez nem csupán Péter hibája. Ez egy családi titok volt, amely éveken át mélyen eltemetve maradt.
„Kriszta” – mondtam végül –, „ha segítségre van szüksége, megoldjuk. Nem kell itt bujkálnia.”