Hajas Ilona gyermekkorában még olyan messzinek tűnt az ismertség. Az az időszak még a hangos jókedvről szólt: a Hajas-gyerekek, Sándor, Katalin és Ilona olyan elevenek voltak, hogy mindenki ismerte őket a környéken. Elevenek, szépek és tehetségesek. Az apjuk, Hajas Sándor tanított és egyben igazgatóként irányította az általános iskolát és túlzás nélkül állítható, hogy a környéken mindenki tisztelte és megsüvegelte a szigorú, ám nagyon is emberséges pedagógust – kezdi a tragikusan fiatalon elhunyt Hajas Ilonára visszaemlékezését az Újságmúzeum.
Hajas Sándor felesége, Ica néni ugyancsak gyerekekkel foglalkozott, hallatlan empátiával, ő vezette a helyi énekkart és ő alakította meg a színjátszó csoportot, ügyes, talpraesett gyerkőcökből. Nyüzsgő élet volt az, egy apró település, kiszínezett, csodákkal teli világában. Onnan még nagyon távolinak tűnt Budapest és az országos ismertség.
Hajas Ilona 38 esztendőt kapott a teremtőtől. A Nagysimonyi temetőben, ahol nyugszik, a sírján mindig van friss virág. Ma már leginkább ismeretlenek állnak meg egy pillanatra végső nyughelye előtt és arra gondolnak: íme, itt egy gyönyörű, különleges nő, akit az egész ország rajongásig szeretett, pedig neki még nem a mennyországban, hanem az eleven, lüktető életben lett volna dolga.
Mégsem írhatjuk azt, hogy ez a zajos, lüktető gyermekkor felhőtlenül telt el a számára. A köztiszteletben álló pedagógus édesapját ugyanis az 1956-os forradalom melletti kiállásáért becsukták, meghurcolták, megalázták, és Kistarcsára internálták. Aztán amikor Hajas Sándor kiszabadult, visszaköltöztek Köcskre. Hajas Ilona tulajdonképpen ott és akkor döntötte el, hogy az irodalommal szeretne elsősorban foglalkozni. Szép, okos, intelligens lány, akire nagy jövő vár. Ezt mondta róla mindenki, csakhogy az apjára tett bélyeg mintha rajta is látszódott volna. Hiába felvételizett az ELTE magyar-történelem szakára, nem vették fel. Így aztán szüleihez hasonlóan ő is tanítani kezdett, igaz, képesítés nélkül.